Mit szólsz, micsoda édes képek születtek egy csúnya, hosszú nap végén ? 

A dupla műszak után úgy jöttem haza a mázsásra pakolt hátizsákkal, mint akit agyonvertek – de itthon aztán arany madárkáim gondoskodtak róla, hogy eszembe se jusson a rosszkedv és a fáradtság. Olyan vidám vacsorát csaptunk a szokásos esti almából, hogy mire ágyba keveredtem (mert persze a krónika megint nem azon a napon készül, amelyikről szól), már nem is voltam se álmos, se fáradt.
*

Saját magam miatt nem is bánnám én ezeket a ronda, hosszú keddeket – csak a madárkákat sajnálom, hogy itt vannak bezárva reggeltől estig. Bár most már legalább hamarabb világosodik és később sötétedik : nem kell annyit a sötétben kuksolniuk, mint télen.

Meg hát az is igaz, hogy más madárkák mindennap annyit vannak egyedül, amennyit az enyémek csak keddenként.  Mindegy… Lényeg az, hogy végül mégiscsak hazaértem, és némi pihegés után rögtön szervíroztam is az esti almácskát a gyerkőcöknek.

Mint tudjuk : az alma nálunk nem csak eleség (sőt elsősorban nem az), hanem játékszer, és az egymás közti kommunikáció egyik eszköze.
Fejedelmi mulatság mindhármunknak. 

Most is így volt, sőt még ígyebb, mert véletlenül azt találtam ki, hogy nem tűzködöm be az almadarabkákat a kölescsipeszekbe, hanem megpróbálom a saját kezemben felszolgálni nekik.

Gondoltam, így kevesebb megy pocsékba, mert garantáltan mindet észre fogják venni. A csipeszekben nem mindig találják meg az összeset, és reggel dobhatom ki a megszikkadt, hervadt almákat. 

Azt viszont magam se hittem volna, hogy az ötletemmel mekkora sikert aratok.

Két kicsi vércsém úgy vetette magát a kezemre, mint aki egész nap csak erre a pillanatra várt, és különben is éhen halt volna öt percen belül, ha meg nem érkezem még pont időben. 

Volt itt aztán minden !

Ki a kezemet ette, ki az almát – de leginkább a másik megbúbolásával voltak elfoglalva a csőröcskék. Mert persze együtt még véletlenül se férnek meg a kezemen : pillanatonként zavarta le róla egyik a másikat. Többnyire Csipi lett a nyerő, aki másodpercek alatt kivégezte az almaszeleteket : eszébe sem jutott enni, csak fölaprította őket apró darabokra, és teleszórta velük a kalitkát (meg a fél szobát). 

Így legalább garantáltan jutott alma Csupikának is – mert ő meg szorgalmasan eszegette ki az edénykékből, amit Csipi véletlenül odaszórt. De Csipinek is megvolt a maga koncepciója : amikor kivégzett egy szeletet, akkor nekiállt a tenyeremből eltakarítani a maradékot. Később meg ő is ment a tálkákba almát vadászni. 

Mindenesetre az almagyilkolásban is kiválóan megmutatkozott két madárkám igencsak eltérő természete : a szelíd és békés Csupi szép tisztán, komótosan csipkedi a falatokat és azonnal le is nyeli őket.
Továbbá boldogan osztozna Csipivel, hogy kétfelől ketten rágicsálják az almát – viszont a Szédült Fúria nem osztozik : neki az egész szelet kell, bármilyen nagyra vágom, nyelni pedig nem ér rá szegénykém, mert bármi kerül a csőröcskéje közelébe, azt neki haladéktalanul muszáj szétszedni, összetörni, ledobni. Csak akkor nyugszik meg és néz körül elégedetten a kaján kis vigyorával, mikor már az egész kalitka tele van szórva áldásos tevékenysége eredményével, és lehetőleg Csupika is bánatosan sírdogál valahol.

(2007)