Elég szörnyű élménnyel kezdődött ma reggel a hetem. Végül is nem lett semmi baj, de csak egy hajszálon múlt – és én totálisan elkeseredtem attól, hogy mennyire nem tudom megvédeni arany pincurkáimat a rájuk leselkedő veszélyektől.

Hát hogy hagyjam itt őket (holnap éppen egész napra), mikor egy pillanat alatt megvan a baj, és bármikor, bármi megtörténhet ?!

Bár épp a mai eset egyben válasz is a fenti kérdésre : sajnos teljesen mindegy, hogy itthon vagyok vagy sem, mert Csipikét ma úgy érte MAJDNEM baleset, hogy közben ott álltam a kalitka előtt, és éppen ővele játszottam.

Beleakadt a lábacskája a tükrös szívecske csöngőjének ici-pici karikájába…

(Majd mindjárt keresek róla valami régi képet.)

Nem is értem, hogy hogyan történhetett. Ahhoz azért elég nagy az a kulcskarika, hogy egy ujjacskája kényelmesen beleférjen : nem tudom, hogy csinálta szegény, hogy nem tudta kihúzni belőle a lábát.

Szörnyű volt !!!

Persze nagyon megijedt, hogy a lábacskája nem engedelmeskedik : rángatni és ráncigálni kezdte – de ettől a helyzete csak még reménytelenebb lett, annál is inkább, mert lógott közben ég és föld között. A másik lábával a szomszédos etető peremébe kapaszkodott, de a szívecske (és rajta a csöngő) persze kilengett alatta, és már majdnem spárgázott szegénykém a levegőben, miközben próbálta a beszorult lábát kiszabadítani.

Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy szinte fel se fogtam…

Mondom : éppen játszottunk – de azért csak úgy szó nélkül nem mertem a feneke alá nyúlni (háttal volt nekem), mert féltem, hogy ijedtében végképp kificamítja a lábát.

Ezért előbb szóltam neki, hogy ne félj, Csipi, segítek (ezt érteni szokta) – ám szerencsére kiszabadult nélkülem is, mire benyúltam volna hozzá.

Hatalmas szerencsénk, hogy így történt, mert ki tudja, rémületében hogyan reagált volna a kezemre… Hiába imád vele és rajta játszani – ez most egy más helyzet volt, és nem biztos, hogy megértette volna a segítő szándékomat.

Most mondd meg !!!

Akár el is törhetett volna az a gyufaszálnyi kis tündér lábacskája !

Miközben én ott állok és nézem…

Borzasztó !

Kértem persze mindjárt a lábacskáját : nem nagyon adta, pár percig úgy tűnt, hogy fáj neki. De aztán hamarosan már szépen kapaszkodott vele a rácson, nekem pont szemmagasságban : alaposan meg tudtam nézni közelről a talpacskáját és az ujjait. Hála Istennek : egyiken se láttam nyomát semmilyen sérülésnek.

Nagyon el vagyok keseredve, mert tényleg annyira vigyázok, hogy semmi ne legyen a kalitkában (sőt a szobában se), ami veszélyt jelenthet a madárkáim számára – de hát az ember nem tud eléggé elővigyázatos lenni.

(Természetesen a suliban is elmeséltem mindezt, mire az egyik asszisztens kislány „vígasztalásomra” elmondta, hogy az ő egyik kiscicája szabályosan felakasztotta magát oly módon, hogy valaki a szék támlájára terített egy talpas nadrágot, és a kiscica beletekeredett ennek a nadrágnak a lelógó, talp alá való pántjába. Mire megtalálták, már alig volt benne élet – de szerencsére túlélte…)

Borzasztó, hogy mennyire kiszolgáltatottak ezek a szegény kis dögöcskék körülöttünk – és hogy a legjobb szándék és maximális odafigyelés mellett is mennyi esélyt hagyunk nekik a kisebb-nagyobb balesetekre !

Bele is pusztulnék, ha az én hülyeségem miatt szenvedne ki valamelyik madárkám – pedig a ma reggeli eset azt mutatja, hogy ez a lehetőség egyáltalán nincs kizárva…

(2007)