ÚJSÁGPAPÍR 

Ahhoz képest, hogy lassan én is nyithatnék egy állatfelszerelés-boltot a használt és vadi új játékokból, arany madárkáim kevéssé díjazzák a szórakoztatásukra tett erőfeszítéseimet, és gyakorta bebizonyítják, hogy a játékhoz nem pénz kell, hanem ötlet. 

Legújabb kedvencük az újságpapír, ami azért van az ágaik alatt, hogy megvédje a szekrény tetejét a madárkakitól. Nem tudom, mit látnak ezeken az óriási reklám-lepedőkön, de hogy remekül elszórakoznak velük órákig, az biztos. És persze szórakoztatnak engem is, mert vég nélkül el tudnám nézegetni őket, annyira édesek a szekrény tetején. 

Itt valahogy mindig rengeteg dolguk támad hirtelen. Egy perc megállásuk nincs : úgy rohangásznak össze-vissza, mintha félnének, hogy lemaradnak valamiről.

Máshol sose látom őket gyalogolni – és mondhatom, nem mindennapi élmény az ici-pici lábacskák látványa, ahogy szedik őket villámgyorsan a nagy sietségben.

De azt hiszem, erről már meséltem korábban is… 

Az viszont biztosan újdonság, hogy az utóbbi napokban konkrét munkájuk is akadt a kis drágáimnak a szekrény tetején : Csipi Madár kitalálta, hogy sürgősen ki kell rojtozni az újságpapírt, mert úgy biztosan szebb lesz.

Az ötlet nagyon bevált : félórákig képesek elmélyülten küszködni a papírral. Ilyenkor nincs veszekedés, nincs rikácsolás – csak szorgos munka van.

A papír már szép cakkos, a padlón halomban állnak az aprócska fecnik – viszont madárkáim felhőtlenül boldogok az eredményeik láttán. 

Csak az a bánatom, hogy a szorgos munkálkodás közben alighanem eszik is az újságpapírt… Szegény kicsi éhezőim !
A kalitkában legalább hatféle méregdrága eleség közül válogathatnak – és akkor nekik pont az újságpapírra van gusztusuk ! 

Na persze… Mert az eleségek egy része szintén más célt szolgál nálunk, mint amire ki lett találva. A 

FÜRTÖS KÖLES 

például előbb vélhetően unaloműző játékszerré avanzsált, később pedig az agresszió levezetésének egyik eszköze lett belőle. 
Már nem emlékszem, melyik nap történt a dolog, de az biztos, hogy a kalitka frissen volt takarítva : épp ebből az alkalomból akasztottam bele egy kivételesen hatalmas, gyönyörű kölesfürtöt. Volt vagy harminc centi hosszú, és olyan kövér, hogy alig bírtam beletuszakolni a csipeszbe. 

Máskor egy ilyesmi méretű kölesfürt kitart egy hétig is – most azonban félóráig se bírta szegény.

Amikor megláttam tökéletesen lekopasztva, egyszerűen el sem akartam hinni, hogy jól látom, amit látok. 

Annyira meg voltam lepődve, és olyan hihetetlen volt az egész, hogy veszekedni is elfelejtettem : félig röhögve, de őszinte döbbenettel ripakodtam rá Csipire, hogy már megint mit csinált. 

Csipike azonnal otthagyta a (már egyébként is kopasz) kölesfürtöt, ami addigra inkább csak egy kóró volt, és olyan elkeseredetten nézett rám, hogy borzasztóan megsajnáltam – noha magamat is sajnáltam a félórája takarított, most meg kölessel vastagon beborított kalitka láttán. 

Hát már semmit se szabad ?! – mondta az én madárkám a szemével, és nagy sértetten el is fordult tőlem azonnal. – Nem elég, hogy egész nap itthon vagy és mégse játszol velem, akkor még azért is kikapok, ha találok magamnak végre egy jó játékot ?! Most miért baj az, hogy leszedtem a kölest ? Máskor is elfogyott, és sose szidtál meg érte ! 

Szegény Csipi !!! Ennyire megbántottnak még sose láttam !

Most az egyszer tényleg nem érezte, hogy rosszat csinált – vagyis nyilván nem bosszantani akart, csak unatkozott az istenadta.

 Máskor kaján képpel, kárörvendő kis vigyorral fogadja a szidalmaimat – most viszont látszott rajta, hogy tényleg a lelkébe gyalogoltam, noha valójában meg se szidtam igazán. A végén még nekem kellett vígasztalnom, annyira el volt keseredve. 

De persze megbocsátott hamar – és mivel tanulékony kis jószág, mindjárt megjegyezte magának azt is, hogy ezek szerint a magocskák szándékos szétszórása nem az a tevékenység, amivel nekem örömet lehet szerezni.

Vagyis lett még egy fegyvere a vödröcskék és létrácskák ledobálása mellé – arra az esetre, ha nem úgy viselkednék, ahogy az neki is tetszik. 

Márpedig gyakorta nem úgy viselkedtem az utóbbi napokban – sőt : szinte állandóan rosszul viselkedtem, mert azt még csak-csak el tudja fogadni Csipi Madár, hogy időnként kimegyek a bejárati ajtón és órákra eltűnök ; na de hogy itthon vagyok, és mégsem vele játszom, sőt nem is ülök a megszokott helyemen a gép előtt – hát ez már nem fér bele abba a szép sárga fejébe. 

Így aztán sokszor lettem büntetve : az elsőhöz hasonlóan meg lett kopasztva további három fürt köles meg egy mézes rúd – pedig az egyrészt nagyon drága, másrészt iszonyatosan ragad a padlóba, ha a darabkáit széttapossa az ember. 

A mézes rudat átraktam a kalitka hátsó falára, ahonnan nemigen tud kiszóródni a padlóra, a kölesfürtöket pedig egyszerűen kivettem nappalra a kalitkából, mondván, hogy majd csak éjszakára kapják vissza a hinták mellé, mert anélkül nem tudnak elaludni. 

Így is volt egészen ma reggelig – ám ma reggel olyan bánatosan vette tudomásul az én boszorkányom a kölesfürtök távozását, hogy megint megesett a szívem rajta, és visszaraktam a köleseket a helyükre.

Elvégre húsvét van – hát nehogy már ennyi öröme se lehessen szegény kis madaracskámnak az ünnepre ! 

FÜGGÖNY 

Ez már igencsak az utolsó mese lesz mára, mert közben eltelt a húsvét vasárnap, és én semmi mást nem is csináltam a firkáláson kívül.

De a Függönyvitézt még el kell mesélnem. Ha van egy kis szerencsém, meg is találom valamelyik levélben a történetet – mert azért leveleket néha írtam közben, ha nem is annyit, mint szoktam. 

Na meg is van… Íme, egy levélrészlet szerdáról : 

A szerencsétlen galamb a nagyszoba erkélyén még mindig nem tojta meg a tojását : azzal is eltékozoltam egy csomó időt, hogy figyeltem és drukkoltam szegénynek, hogy végre sikerüljön neki.

Nagyon odavolt, és a párja is igyekezett a segítségére lenni (tündéri édesek voltak ketten a vödörben, mikor valójában egy se fér bele) – ám tojáska még mindig nincs. 

Nem kis részben alighanem Csupika miatt… 

Félnek a picinyeim a galamboktól, meg féltékenyek is rájuk : mindenesetre borzasztóan izgatja őket a galambforgalom, és folyton az erkélyt lesik.

Mivel Csipike hisztizett, Csupi Vitéz halált megvető bátorsággal nekiugrott a függönynek, és olyan eszméletlen rikácsolásba kezdett, hogy a dupla ablakon keresztül is sikerült elüldöznie a szerencsétlen galamb párt – pont a legrosszabbkor, mert szegény tojó már nagyon szenvedett. 

Nem akartam hinni a szememnek – de így történt a dolog.

Ez a kis mitugrász simán nekiment volna a háromszor (vagy ötször ?) akkora galambnak, ha ki tud menni az ablakon !

És mindezt csak azért, hogy Csipi kisasszony kívánsága teljesítve legyen… 

Lényeg a lényeg : nem mertem kivonulni takarítani a fürdőszobába, amíg ez a galamb-cirkusz zajlott (márpedig jó sokáig zajlott), ugyanis a függöny egyáltalán nem veszélytelen a pincurkáim számára, mert beleakadhat a lábacskájuk, és akár ki is ficamíthatják, ha nem vagyok kéznél. (Bár ha kéznél vagyok, alighanem akkor is…) Ők ugyan nagyon ügyesen lavíroznak rajta – de azért az ördög nem alszik… 

Persze a függönyről meg a galambokról képeket is kellett csinálni, aztán azokat ki is kellett szedni a gépből („úgyis őriznem kell a madárkákat” jelszóval) – és innentől fogva már garantálva volt a csúszás. 

Végül dél lett, mire nekiálltam a fürdőszoba-takarításnak…

Addigra beborult az ég, és ettől a madárkáimnak kedvük szottyant lakosztályukba vonulni – én meg egy kicsit feléledtem a felhők láttán. 

Végül pedig itt a legújabb mese, ami már nem PÓT, hanem teljesen igazi.

Megint egy levél, a mai napról, húsvét vasárnapjáról : 

INCURKA

Jelentem : Incurka vagyok és megszülettem ! 

Pincurkára még várni kell, mert őt két nappal később tojta a Mama – de én nem akartam csalódást okozni a Szárnyatlannak, ha már olyan szépen kiszámolta, hogy pont húsvét vasárnapján fogok kibújni a tojásból. 

Ki is bújtam… 

A Papa meg mindjárt itt hagyott egyedül, mert pont kinézett a Szárnyatlan – ő meg azt mondta, hogy ki kell használni az alkalmat, mert ilyenkor biztosan nem bánt engem a többi galamb.

Elvitte az eddigi lakásom tetejét jó messzire. Az alját még itt hagyta nekem, mert abból én egy darabig még eszegetek. 

Tényleg nem bántottak a nagyok, de azért nagyon örültem, mikor végre visszajött a Papa, mert borzasztó hideg ez a világ a tojáskához képest.

Jó szorosan hozzábújtam Pincurkához – de ő egyelőre még kemény, mert benne van a tojásban.Viszont rajta volt a Papa melege… 

Lehet, hogy nem rossz hely ez a világ – de nekem mára elég volt belőle a kóstoló.

Mégiscsak jobb a Papa pihe-puha tollacskái alatt – de azért sok puszit küldök mindenkinek, aki kénytelen nélkülözni ezt a jó kis meleg barlangot. 

Majd ha megnövök, jelentkezem. 

Incurka 

(2007)