Íme, a tavasz első napjának jeles eredménye…

Reggelre megszületett az első tojáska.

Szerencsére nem Csipi tojta, hanem a Szürke az erkélyen.

Ha már mindenképpen muszáj volt a háznál tojásnak születnie, akkor ez még kétségtelenül a jobbik megoldás…

Amikor az utóbbi időben agyonaggódtam magam Csipike miatt, hogy esetleg idő előtt fészkelni óhajtana, ez a lehetőség valahogy eszembe se jutott : hogy majd nem ő, hanem valamelyik galambocskám ajándékoz meg egy szép kis tojással. 

Ez tehát elvégeztetett : akár akarom, akár nem, idén is lesznek kisgalambok az erkélyen. És pont húsvétra fognak megszületni ! 

Holnapra nyilván meglesz a második tojáska is – bár lehet, hogy máris megvan, mert ez az első születhetett akár tegnap is. Ugyanis elfelejtettem délután kinézni az erkélyre.

Ma kinéztem ugyan, de a Szürke pont itthon volt, és olyan bizalmatlanul tekintgetett rám szegény, hogy sürgősen visszavonultam. Még enni se adtam neki… 

Nem tudom, mitévő legyek : azt mondják a kolléganőim, hogy ha el akarom kerülni a tavalyi cirkuszokat és a mértéktelen galamb-inváziót, akkor a Szürkének most ne adjak enni, csak hagyjam, hogy fészkeljen. 

Magamtól is nagyjából erre a megoldásra jutottam – már csak azért is, hogy a fészket megvédjem a többi galambtól.

Épp eleget láttam tavaly, hogy milyen kegyetlenek egymással az állítólag szelíd galambok…

Talán ha nem etettem volna őket, Lujzáéknak is könnyebb lett volna békében és biztonságban felnevelni Benőkét és Döncikét. 

Hát most majd megpróbálom okosabban csinálni – ha meg tudom állni… Azt azért nem ígérem, hogy akkor se fognak enni kapni, amikor majd „szoptatják” a kicsiket.

De akkor is csak a fészekbe teszek majd jó kis versenygalamb-tápot ; nem csinálok éttermet az egész erkélyből, mint tavaly. 

Na jó…

Ennyit a galambokról… 

Ha szegény Csipi látná, hogy miket írkálok, vagy ha tudná, hogy mi készül a másik szoba erkélyén, hát biztos jobban kiosztana, mint az összes szomszéd együttvéve !

Tán még a szememet is kikaparná éktelen haragjában !

Elvégre azt is nehezen tűri, ha Csupikát szeretgetem – de hogy olyan madárral is szóba állok, aki ráadásul még csak nem is papagáj, azt sose bocsátaná meg nekem a Féltékeny Fúria ! 

Csak látnád, milyen édes, ahogy esténként követeli magának a kezemet !

Ha nem megyek oda rögtön, amikor Őnagysága pont az én társaságomra vágyik, elkezdi sorban földhöz vagdosni a vödröcskéket, hogy figyeljek már rá is egy kicsit, és jusson eszembe, hogy mi a dolgom. 

Hogy aztán a kezemmel mit művel, az leírhatatlan !

Újabban már mászókának is használja : rárepül úgy az alkarom felénél, és onnan  mászik fölfelé a kezem irányába, mintha én lennék a fa.

Képzelheted, hogy néz ki a karom !

Újabban enni is úgy szeret a kisasszony, hogy nem a hintán vagy a boton ül, hanem valamelyik ujjamon. Vagy éppen elterpeszkedik a terebélyes pocakjával a tenyeremen…

Tündéri édes ! Olyan finom puha és jó meleg a testecskéje. 

Szegény Csupi persze közben vagy zokog, vagy veszekszik, mert ő is imád a kezemen táncolni, de sajnos elég ritkán jut hozzá.

Pedig nagyon vigyázok, hogy igazságos anyjuk legyek a pincurkáimnak, de hát Csipi egyrészt baromi erőszakos, másrészt folyton csak aggódom érte – így aztán persze, hogy mindig neki jut több belőlem. 

Most megint minden meg van neki engedve, mert olyan kis bágyadtnak találom minden este, amikor hazaérek.

Továbbá napok óta úgy láttam, hogy nem akar repülni. Ez utóbbi miatt ma már egész komolyan megijedtem, és készültem is konzultálni az állatorvossal meg a papagájos tanácsadóimmal.

Megint úgy kellett végigcsinálnom a takarítást, hogy a kalitkában benne voltak a madárkák, és később is hiába repült ki Csupika, Csipi nem követte, csak a kalitkából veszekedett vele, hogy jöjjön azonnal vissza.

Közben viszont olyan mozdulatokat tett, mintha akarna repülni, csak nem merne vagy nem tudna elindulni. Mint egy keljfeljancsi : előrebukott a boton, közben szétcsapta a szárnyacskáit – de azonnal vissza is csukta őket, és nem ment sehova. Már tegnap is többször láttam tőle ezt a mozdulatot, és nem repült ki akkor se. 

Gondolhatod…

Látni nem láttam rajta semmi elváltozást, de halálra aggódtam magam, hogy mi lehet vele. Hiszen máskor még szinte ki se nyitom a kalitka ajtaját, máris fönt kukorékolnak a szekrény tetején ! Most meg napok óta szinte semmi…

Továbbá azt is megfigyeltem, hogy ha mégis kirepül a kisasszony, valahogy másképp csattognak a szárnyacskái, mint eddig. Más a hangja a csattogásnak… 

Ma estére már tényleg nagyon meg voltam rémülve, hogy mi van az én imádott boszorkányommal – bár ha a kezemre vettem, nem tűnt se betegnek, se bágyadtnak. Ez ugyanígy volt tegnap is. A kezemen föléledt, magában meg csak kókadozott. 

Már éppen készültem megírni a levelet az állatorvosnak, amikor Csupika megint kirepült – és ezúttal Csipi is ment utána. Sőt ! Tett jó néhány kört a szobában, mintha pótolni szeretné mindazt, amit az utóbbi néhány napban elmulasztott. 

Hála Istennek !

Hatalmas nagy kő esett le rólam ezáltal ! 

Azóta is teljesen normálisan viselkedik : ma nem vonult el korábban aludni, és nem is kókadozott a repülés óta.

El nem tudom képzelni, mi lehetett szegénykémmel eddig.

Bár az is lehet, hogy semmi, csak egyszerűen nem volt kedve kimozdulni – én meg mindjárt rémeket látok, mert ilyen átkozott természetem van, hogy folyton csak féltem őket. 

Na jó…

Mára legyen elég ennyi, mert pincurkáim már aludnának, ha hagynám őket – és nekem is rég a kádban lenne a helyem.

(2007)