Nincs mivel dicsekednem : a mai nap majdnem olyan nullásra sikeredett, mint a tegnapi. Egy szörnyeteg vagyok…

Mégpedig egy lusta szörnyeteg. 

Tiszta szerencse, hogy itt vannak a dögöcskék : ha semmi mást nem is csinálok, azért őket muszáj rendben tartanom.

Na de azt is hogy ?

Pontosan délután három óra volt, mire rá bírtam venni magam a kalitkatakarításra…

Pedig a vasárnapi takarítás egy igencsak hosszas műsor. Azt a millió kölescsipeszt, létrácskát, etetőcskét és minden egyéb játékot egyenként elmosni, illetve vizes ruhával letörölgetni – hát az akkor se két perces meló, ha éppen formában vagyok.

De ma eltartott vagy három órán keresztül – annál is inkább, mert az elején még a madárkák is benne voltak a kalitkában, ami lényegesen bonyolítja a helyzetet. 

Utána jött még a porszívózás, aztán a mosás (jókor…), végül pedig önmagam elmosogatása. Az igazi mosogatás sajnos nem fért bele a hétvégébe : az holnap reggelre maradt.

Agyrém… 

Az óra átállítással eddig még semmi bajunk nincs : a töttyedtségi szintemnek nagyon is megfelel, hogy már egy órával később van, mint tegnap ilyenkor.

Bezzeg majd holnap reggel nem ez lesz a véleményem – hogy a keddről már ne is beszéljünk ! 

Ez még csak hagyján – sokkal érdekesebb, hogy a madárkák is úgy elpilledtek estére, mintha tudnának az óra átállításáról.

Sőt !

Tisztára úgy viselkedtek, mintha nem a tavaszi, hanem az őszi átállításnál tartanánk : este kilenckor egyértelműen értésemre adták, hogy ők már mennének aludni.

Pedig akkor valójában még csak nyolc óra volt, ők meg tízkor szoktak lefeküdni. 

Nem is engedtem őket még az ágyikóba : gonoszul elmentem fürödni, mert nem akarom, hogy reggel meg majd túlságosan korán ébredjenek. Reggel ugyanis baromi nagy hangon kezdik meg az új napot, és nem szeretném, ha miattuk is összetűzésbe keverednék a kedves szomszédokkal. 

Kénytelenek voltak kivárni szegénykéim, míg kikászálódom a fürdőszobából.

De csak hallottad volna, a végén már hogy sírtak !

Meg voltak rémülve, hogy elmentem és itt hagytam őket egyedül.

A fürdő ott van a bejárati ajtó mellett : látták, hogy arrafelé tűntem el, és hát sose lehet tudni… Pedig a víz csobogását hallhatták végig, mégis nagyon odavoltak. 

Be is szaladtam hozzájuk még félkész állapotban, amikor kimásztam a kádból, hogy nyugi, itt vagyok, mindjárt jövök, nem vesztem el.

Magam se hittem igazán, hogy utánam sírnak, de mégis így volt, mert csak úgy rohant a rácshoz mind a kettő, hogy adjak nekik puszit - és utána már nem kezdték újra a jajveszékelést. 

Elkényeztetett kis disznók !!!

Édes pici tündéreim…

(2007)