Na szép jó reggelt !
Mindenesetre szebbet, mint amilyen nekem jutott mára… 

Képzeld : az éjjel megbolondultak a madárkáim.  Úgy látszik, kissé megkésve jutott eszükbe, hogy tartoznak nekem valami jó kis áprilisi tréfával…  Szabályosan megvadult mind a kettő, az éjszaka közepén. 

Nem tudom, mi volt előbb : én ébresztettem őket, vagy ők engem – mindenesetre fölébredtem negyed háromkor (ahogy máskor is), hogy meglátogassam a legkisebb helyiséget. Ez minden éjjel megtörténik, és eddig sose volt belőle semmi gond – noha a mocorgásukból eddig is tudtam, hogy ilyenkor ők is fölébrednek egy pillanatra. Most azonban a hálózsák cipzárjának a hangjára Csupika megvadult.

Valójában nem emlékszem, mert iszonyúan megijedtem, de nyilván adott valamilyen hangot is, mert határozottan így maradt meg bennem, hogy ő vadult meg, nem Csipi.

A továbbiakban egyik sem szólalt meg az egész cirkusz alatt, de az elején kellett, hogy halljam Csupikát, különben mitől lennék benne biztos, hogy ő kezdte a pánikot. 

Mire kicsomagoltam magam a hálózsákból, Csupi már össze-vissza verte magát a kalitkában. A kicsi helyhez nem illő, hatalmas szárnycsapásokkal röpködött ide-oda ész nélkül, és persze dőlt-borult minden körülötte. 

Fölgyújtottam a kislámpájukat : ettől szegény Csipi is megvadult, és ugyanolyan esztelen röpködésbe kezdett, mint Csupika.  Úgy tűnt, hogy látni nem látnak : mentek neki mindennek, mint az eszelősök.   Olyan volt, mint egy rémálom… Ha nem látnám a nyomait a kalitka körül, el se hinném, hogy tényleg megtörtént. 

Hosszú másodpercekig ütötték-verték magukat, közben toll- és magocskaesőt szórva szerteszét a frissen porszívózott szobában, míg aztán végre fölismertek és valamennyire magukhoz tértek.

Csipike a homokos edény pereméről bámult rám értetlenül, Csupika pedig a kalitka legaljában, a rácson kapaszkodva lihegett. 

Próbáltam őket az ujjamra venni : nem reagáltak.

Megint olyan merev volt mind a kettő, mintha nem is élne, meg a szemükön is láttam, hogy nincsenek egészen ébren – így végül is nem mertem hozzájuk nyúlni, noha simán marokra lehetett volna fogni bármelyiket.  Inkább nyugtatgatni kezdtem őket : beszéltem hozzájuk, míg úgy-ahogy észhez tértek.

Előbb Csupikát vettem le a rácsról (amikor már jött magától az ujjamra), aztán Csipit próbáltam a helyére szállítani. Őt már hívni se kellett, jött a kezem után azonnal, amint Csupit meglátta rajta. 

Legnagyobb ámulatomra Csupika igen határozottan a Csipi hintájára mászott föl, és (még nagyobb ámulatomra) a boszi ezt simán tudomásul vette : engedelmesen a Csupi hintájára röppent.

Azt hittem, ebből majd újabb cirkusz lesz, de nem lett semmi. A továbbiakban meg se moccantak, és reggel ugyanabban a pózban, ugyanazon a hintán találtam őket. 

A hintacsere miatt gondolom, hogy esetleg nem is én ébresztettem őket az éjszaka közepén, hanem ők engem.

Lehet, hogy Csupika át akart menni Csipi hintájára – ugyanis ezt esténként is számtalanszor próbálja szegénykém. Valószínűleg Csipi mellett szeretne aludni, mint pici korukban – de persze ezt a boszi most már rég nem engedi. 

Azt viszont nem tudom, hogy a sötétben egy madár mennyire lát, és hogy egyáltalán képes-e bármilyen aktivitásra… Eddig még ilyen sose volt.  El nem tudom képzelni, mi bajuk lehetett.

A hálózsák cipzárjának kétségtelenül ronda hangja van, de eddig is az volt, és nem lett belőle semmi baj. 

Talán a telihold ? 

Olvastam itt-ott, hogy az mindenféle furmányokra képes, és egészen szokatlan reakciókat válthat ki a földi halandókból.

Tény, hogy az éjjel nagyon erősen világított : szinte olyan volt a szoba, mintha égne benne valami kislámpa – de persze nem tudom, hogy a takaró alatt a madárkák ebből mennyit érzékelhettek.

Meg aztán biztos volt máskor is ugyanilyen fényes a hold, hiszen szinte egész télen derült volt az ég fölöttünk – a madárkák meg mégse bolondultak meg tőle. 

Reggel úgy ébredtem, mint akin átment az úthenger – és persze nagyon féltem, hogy mit találok a kalitkában. De – hála Istennek – semmi különös. Madárkáim egészben vannak, csak talán egy kicsit veszekedősebbek, mint máskor. De ez sajnos nem olyan nagy újság… 

Ébredéskor egy kicsit bizalmatlanul tekintgettek rám, de azért jött mind a kettő a kezemre (Csipike később a tenyeremből reggelizett), és röpködni is ugyanúgy röpködnek, mint eddig.

Pedig én egy frászban voltam, hogy biztosan komoly sérüléseket szereztek az éjjel… 

Csipike néha olyan sírós kis hangokat ad (egyszerre mindig csak egyet), mintha panaszkodna – de amúgy jókedvű, eszik, és nem látok rajta semmi különöset. 

Hát… ilyen lett nálunk az április elseje éjszakája.
Bár ez már másodika volt…

Pont ma egy éve tojta meg Lujzikám az első tojáskát, amiből később Benőke kikelt – hát igazán nem ilyen indítással kellett volna kezdeni a mai napot ! 

Mindegy – a madárkák végül is jól vannak, csak nekem lett minden bajom az éjszaka eseményeitől. Csoda, hogy nem kaptam menten infarktust a két megvadult picinyem láttán !

Nem is érzem magam valami fényesen – de nincs kizárva, hogy csak éhes vagyok, mert ha jól meggondolom, enni megint elfelejtettem tegnap a sok takarítás és madarazás közepette. 

Megyek is és megpróbálom megkezdeni a napot.

A lökött galambocskám megint búg itt a fülembe ezerrel – de tojáska még mindig nincs alatta. 

(2007)