Az esti levelem Csipike és a FRESSNAPF áldozatául esett : utóbbinak találtam a honlapján egy kérdőívet, amit persze gondosan és hosszas munkával kitöltöttem – aztán kiderült, hogy hiába, mert a kérdőív nem engedte elküldeni magát. Ezzel vacakoltam legalább egy órán keresztül, a kitöltést is beleszámítva. 

De ettől még (talán) írhattam volna, ha közbe nem jön Csipike. 

Míg a FRESSNAPF-fal szórakáztam, ő már az összes vödröcskét a földhöz vágta – vagyis elege volt a gép kattogásából, és szerette volna, ha inkább megyek vele játszani.

Ezt meg is tettem, ám amikor pont a legvidámabban enyelegtünk, a komód mellett-alatt felborult a tejfölös doboz, amiben a műanyag ülőrudakat tartom, amikor a madárkák nincsenek kint a kalitkából. 

Igazán nem csapott nagy zajt ez a felborulás, mert még a fal is felfogta az esés sebességét (a doboz éppen befér a komód és a fal közé), de tény, hogy egy kicsit én is megijedtem tőle, mert abszolút váratlan volt. 

Csipi viszont – aki éppen a kisujjamon csücsült – nem csak megijedt, de valósággal halálra vált ettől az élménytől. Ilyennek még sose láttam : azt hittem, ott kap infarktust szegény az ujjamon. 

Szabályosan megmerevedett, szinte felére esett össze egy pillanat alatt, és bármit csináltam vele, egyáltalán nem reagált. Beszéltem hozzá, vígasztaltam, hogy ne félj, Csipi, nincs semmi baj (ezt máskor érti és el is hiszi) – hiába. Úgy ült az ujjamon mozdulatlanul, mintha nem is élő madár lenne. 

A mutatóujjammal elkezdtem simogatni a szárnyacskáját meg a fejecskéjét, amennyire elértem : nem tiltakozott, de most már tudom, hogy ezzel valószínűleg csak még nagyobb bajt csináltam. Olyan volt szegény, mint egy kataton skizofrén : bármit megtehettem volna vele, semmire nem reagált, csak nézett mereven maga elé. 

Közben Csupika is elhallgatott (már akkor, amikor felborult a hülye tejfölös pohár), és ő is úgy szemlélte Csipi kínlódását, mintha valami nagy tragédia lenne készülőben. Végig meg se szólalt és nem is nagyon mozdult ő sem, bár neki azért a szemecskéje és a fejecskéje járt ide-oda. 

Amikor nagy nehezen sikerült letessékelnem az ujjamról, Csipi odamenekült Csupika lábai elé, és valamennyire mintha bújt volna hozzá, de továbbra sem szólalt meg, és az új helyén ugyanolyan mozdulatlanul ült, mint az ujjamon. Csupi se mozdult, és nem is próbálta vígasztalni. 

Ekkor már elég késő volt : gondoltam, leoltom az erősebb kislámpájukat és hozom a takarót, hátha a napi rutintól magukhoz térnek.

Közben kimentem elszívni egy cigit, hogy ha én vagyok a stresszor, hát ne legyek jelen. (Alighanem mindketten az én számlámra írták a tejfölös doboz felborulását.) 

Ez is hiába volt : a cigi után ugyanott és ugyanabban a pózban találtam őket, ahol és ahogyan hagytam. Pedig már rajtuk volt a takaró, de erről sem jutott az eszükbe semmi. 

Ekkor már komolyan megrémültem, hogy mi van az én érzékeny lelkületű madarammal. Tényleg attól féltem, hogy végül majd infarktust kap nekem – de legalábbis kezdhetjük elölről a barátkozást. 

Nem volt mit tenni : bele kellett nyúlnom a magánéletükbe – bár persze ezzel nem csekély kockázatot vállaltam, hisz nagyon ki volt borulva mind a kettő, és nem lehetett tudni, hogy hogyan reagálnak a kezemre. 

Először Csupikának nyújtottam az ujjamat, hogy gyere Csupi, megyünk aludni. Csupika jött is. Fölraktam őt a saját hintájára, amin éjszakázni szokott. 

És milyen jól tettem ! 

Rémült boszorkányom setét kis lelkében a gonoszság azonnal legyőzte a pánikot ! Magához tért abban a pillanatban, amint Csupit meglátta a hintán – és már ment is, hogy lezavarja onnan. Elvégre ijedség ide, kataton merevség oda – azt azért egy Csipi Madár mégse hagyhatja, hogy Csupika csak úgy minden cirkusz nélkül, békében elaludjon ! 

Édes pici sárga sárkányom !  

Igaz, hogy csak árnyéka volt önmagának, és nagyon haloványra sikeredett a Csupival való kekeckedés – de azért megtette, ami tőle telt, mert ennyivel tartozott az önérzetének meg az esti szertartásaink megszokott rendjének. 

Aztán mikor Csupikát sikeresen megríkatta egy kicsit, meg tőlem is megkapta az ezúttal igen szelíd rosszallást, akkor nagy kegyesen átvonult a saját hintájára, és folytatta a haldoklást.

De ekkor már tudtam, hogy nem olyan nagy a baj… 

Mindenesetre féltem a reggeltől, mert attól tartottam, hogy ha baja nem is esett Csipinek a nagy ijedségtől, de a kapcsolatunkat biztosan elrontotta ez a szerencsétlen kis malőr.

Borzasztóan sajnáltam volna, mert a Boszi szeretetéért meg kellett dolgoznom rendesen : ő nem adja olyan olcsón a barátságot, mint a csupa szív, szelíd kis Csupika. 

Hála Istennek : nem lett igazam.

Csipi reggelre kialudta a rémületet, és nyoma sem maradt benne a tegnapi rossz hangulatnak. Éppen úgy jött a kezemre, mint eddig, és éppen úgy vagdosta földhöz a vödröcskéket, amikor úgy találta, hogy már túlságosan régen verem a gépet megint. 

Ezzel együtt eléggé értetlenül állok a tegnapi pánik előtt, mert például a vödröcskék földhöz vagdosása sokkal nagyobb robajt csinál, mint amilyet az a szerencsétlen tejfölös pohár produkált, amikor felborult. Továbbá majdnem mindennap porszívózok körülöttük, a szomszédban pedig nem olyan rég lakásfelújítás volt : mindez sokkal nagyobb és sokkal ijesztőbb hangokkal járt, mint amitől Csipi tegnap megijedt. 

Csak arra tudok gondolni, hogy voltaképpen miattam történt az egész.

Mivel Csipike pont az ujjamon ült, talán azt érezte, hogy én is kicsit összerándultam (vagy mit tudom én, mit csináltam) a borulás hangjára – és nem is a hangtól ijedt meg szegény, hanem az én ijedségemtől. 

Mindegy – fontos csak az, hogy túl vagyunk rajta.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy ez a nagyszájú, erőszakos, meglehetősen öntelt madárka valójában egyáltalán nem is olyan nagy hős, mint amilyennek mutatja magát. 

Az erkélyen a család örvendetesen (?) szaporodik : megvan a második tojáska.Estefelé vagy ma reggel kellett születnie, mert tegnap délután még csak egy volt.

Lujzikám tavaly egymás utáni napokon tojta meg Benőkét és Döncikét, de úgy látszik, a Szürke másképp csinálja… 

Ma reggel Foltos Papa volt a soros : ő csücsült a tojáskákon. Fogadkozásom ellenére szórtam ki neki egy kis maradékot a papagájeleségekből – már csak azért is, mert látni akartam, hányadán állunk a tojásokkal.

Megint oda lyukadtam ki azonban, hogy nem kéne máskor ilyet csinálnom, mert egyrészt nagyon zokon vette szegény Foltos, hogy fölzavartam, másrészt a hamira megjelent további öt-hat galamb, és az Erkély Ura bizony nem örült a vendégeknek. 

Tényleg nem szabad etetnem szegény kis albérlőimet, ha nyugalmat akarok nekik – de közben a szívem szakad meg értük, mert szakad az eső, és biztosan éhesek is, amellett, hogy fáznak. 

Azt már csak nagyon félve merem leírni, hogy a jelek szerint egész galambóvoda lesz nálam : nagyon úgy néz ki, hogy a nagyszoba erkélyén is kinézte magának egy párocska az egyik vödröt. Ők még csak a burukkolásnál és az előkészületeknél tartanak – de nem hiszem, hogy megúszom… 

Ennek már végképp nem örülök, mert úgy látom, a picinyeim kicsit félnek a galambok hangjától.

Meg hát mi lesz majd később, ha már állandóan nyitva kell tartani az erkélyajtót ? Ennyire közel azért nem szeretném engedni a galambocskákat a papagájokhoz…

De talán szerencsénk lesz, és addig nem jön be az igazi nagy meleg, míg majd itt nőcsörögnek nekem a kisgalambok. Csöndnek pedig garantáltan csönd lesz, mihelyst befejeződik az udvarlás – egészen addig, míg a kicsik ki nem tollasodnak. 

Aztán ha kirepül az első garnitúra, alighanem lecsupaszítom teljesen a nagyszoba erkélyét. Ide végképp nem szeretnék galambszállodát… Még a kicsiben elmegy – bár az van közelebb a morgó szomszédokhoz. 

Adná az Ég, hogy az ő erkélyükre is befészkelne egy párocska !Ahhoz azért biztosan nem lenne szívük, hogy kidobják a tojáskákat – és akkor mindjárt másképp szemlélnék ezt az egész galambkérdést, nekem meg nem kéne rettegnem a sajátjaim miatt.

(2007)