Tavaszi szünet ide vagy oda : nagyon úgy tűnik, hogy nem mostanában futom a csúcsformámat, és valamiért nem engedik az istenek, hogy felhőtlenül (vagy egyáltalán…) örüljek a várva-várt szabadságnak. 

Persze felfoghatjuk úgy is, hogy ennél nagyobb baj sose legyen : végül is bármennyi veszteség és bosszúság ért tegnap meg ma, azért a madárkák – hála Istennek ! – egészségesek, és tudtommal nekem sincs semmi bajom.  

Ha így nézzük, egy szavam se lehet – elvégre volt elég okom az aggodalomra az utóbbi napokban. Szerdán (a változatosság kedvéért) Csupika hozta rám a frászt : előadta nagyjából ugyanazt, amit nemrégiben Csipi.

Akárhogy hívogatta Csipike, nem volt hajlandó kirepülni a kalitkából – noha közben úgy tűnt, hogy nagyon is akarna, csak nem tud vagy nem mer. Ráadásul időnként rángatózott a farka, sőt talán inkább az egész kis törzse.  

El nem tudtam képzelni, mi baja lehet, és azt se tudtam, hova fussak, kihez forduljak vele, ha a helyzet komolyra fordul, mert hiszen az állatorvosunk nem madárspecialista, a klinikát elérni pedig meglehetősen bonyolult az én számomra. 

Borzasztóan meg voltam rémülve, de adtam magunknak még egy napot, mert amúgy Csupika nem volt se elesett, se különösebben rosszkedvű (leszámítva azt, hogy az erőszakos és féltékeny Csipi mellett neki sose jut belőlem semmi, és emiatt folyton csak a tükörképével társalog szegénykém : annak panaszkodik), enni is evett rendesen, hát reméltem, hogy talán mégse lesz komoly baja. 

Csütörtök délelőtt még mindig láttam ezt a furcsa rángatózást vagy mit, de egyébként úgy tűnt, hogy kalitkán belül használja a szárnyacskáit. Kalitkán kívülre meg ugye nem kerülhetnek hétköznapokon, csak estefelé, amikor hazajövök. 

Estére persze egy frászban voltam, hogy mi lesz – de az lett, hogy Csupi Úrfi boldogan kirepült, mintha sose lett volna semmi baja. Hatalmas kő esett le a szívemről – és ehhez képest igazán mindegy, hogy tegnap meg ma ért néhány kellemetlen meglepetés. 

Mi ez ahhoz képest, hogy Csupika akár beteg is lehetett volna ?! 

A tegnapi bosszúságot mindjárt meglátod egy ma délelőtti levélből, amit a kedvenc állatos áruházam vezetőjének (?) írtam. 

A dolognak az az előzménye, hogy végre elhatároztam magam egy tartalék kalitka vásárlására, mert ha esetleg lesznek majd kis papagájok, szükség lesz rá, és jó kalitkát találni nem olyan egyszerű.

Ez a kalitka nemrégiben jó sokáig akciós volt – de persze mire kitaláltam, hogy igenis kell nekem, addigra az akció rég véget ért, sőt az üzletekből el is fogytak ezek a kalitkák.  

Itt van tehát a levelem : 

Kedves Zs. ! Megállapodásunknak megfelelően elhoztam tegnap délután az Ön által számomra félretett ***** nevű kalitkát. Hogy nem köszöntem meg azonnal, annak az az  oka, hogy nem egészen azt kaptam, amit vártam. Gondoltam, alszom egyet a levélre, nehogy túlságosan élesen fogalmazzak… 

Mindenekelőtt : köszönöm, hogy félretette és egy teljes héten át őrizte nekem ezt a kalitkát, ami úgy élt az emlékezetemben, hogy remek kis darab. Sajnos azonban ez a példány, amit hazahoztam, egyáltalán nem nevezhető remeknek… 

Már az üzletben megdöbbentett a tény, hogy kolléganője egy „meztelen”, eredeti csomagolásától megfosztott kalitkát hozott ki a raktárból : nyilvánvalóan a „kirakati” példányt, ami heteken-hónapokon át ott állt az üzlet közepén, hogy a vásárlók megcsodálhassák. 

Átszaladt rajtam a gondolat, hogy máris be vagyok csapva : jobb helyeken az ilyen kirakati példányokat kedvezményes áron adják akkor is, ha előtte nem volt akciós. Önök pedig nyugodt szívvel visszaárazták hétezerről tízezerre, noha szegény kalitkának minden sötétbarna alkatrészén látszott, hogy poros, piszkos – kissé gusztustalan. 

Tettem is valami bátortalan megjegyzést, hogy remélem, azért megvan minden alkatrésze – de nem vagyok egy harcos alkat, nem akartam cirkuszolni. Különben se lett volna miért, hisz Ön már megírta, hogy ez az utolsó darab, én pedig nagyon akartam a kalitkát.

Ráadásul Óbuda messze van : hatalmas csalódás lett volna számomra, hogy potyára mentem oda. Gondoltam, annyi baj legyen : a víz és a Flóraszept fel van találva, majd rendbe hozom én itthon szegény kalitkát. 

De azért már ekkor belém fészkelte magát a gondolat, hogy igenis kalitka nélkül kellene hazajönnöm, mert Ön egy szóval sem említette, hogy nekem már csak a kirakati példány fog jutni. 

Aztán a villamoson észrevettem, hogy a fürdetőnek le van törve az egyik kis kampója – vagyis használhatatlan. A felfedezés kábé úgy hatott rám, mintha a fejemre szakadt volna a plafon… 

Nekem tízezer forint nagyon nagy pénz : gyógypedagógusként nagyon kevés fizetésért végzek koromhoz nem illő, nagyon nehéz munkát magatehetetlen gyerekekkel ; egyrészt minden fillérnek megvan a helye, másrészt a magánjellegű hadakozáshoz már végképp nincs erőm. 

Mint ahogy ahhoz se volt, hogy leszálljak a villamosról és azonnal visszavigyem a kalitkát… Pedig tudtam, hogy ezt kellene tennem – elvégre ki fogja azt elhinni nekem, hogy a fürdető kampócskája az üzletben tört le, nem pedig nálam ?

De bele is pusztultam volna, ha vissza kell mennem a nehéz és ügyetlen kalitkával, amit így – a doboza nélkül – bizony egyáltalán nem könnyű sétáltatni. 

A villamoson elkeseredett voltam (minek is kellett nekem ez a kalitka ?!), itthon aztán dühös – de mára lehiggadtam, és most már csak szomorú vagyok.

Mégpedig azért vagyok szomorú, mert a *****-tól nem ezt vártam… 

Tegnap még veszekedni akartam és valamiféle elégtételt követelni – ma már nem akarok semmit, mert végül is én vagyok a hibás : miért nem néztem meg alaposan, hogy mit hozok el ? 

Önről sem feltételezem, hogy szándékosan csapott be : nyilván ugyanúgy nem vette észre a fürdető hibáját, mint ahogy én sem.

De azt azért megmondhatta volna előre, hogy már csak azt a kalitkát tudja félretenni a számomra, amelyik mintadarabként szolgált az akció ideje alatt – akkor nem éreztem volna kínosnak, hogy aprólékosan átvizsgáljak benne mindent. 

Bár így is rögtön láttam, hogy ez a kirakati példány – de valahogy nem erre voltam felkészülve, és hamarjában nem mertem elkezdeni a kekeckedést. ÉN voltam zavarban, hogy micsoda bizalmatlanság részemről a kételkedés : elvégre örülhetek, hogy ott van a kezemben a kalitka, amire vágytam, és amit egy teljes héten át őriztek nekem. 

Mindegy már…  

A kalitka azóta csillog és villog, a szegény fürdető pedig elárvultan unatkozik és várja a sorsát : majd fúrok bele lyukat tüzes szöggel és felakasztom valami kis S kampóval vagy madzaggal.

Vagy egyszerűen veszek helyette másikat…

Csak az a baj, hogy a gyönyörű kalitkám egyik esetben se lesz már olyan szép, mint amilyen egy hibátlan, saját fürdetővel lett volna… 

Azt kérdezi, hogy ha végül is semmit se akarok, akkor miért írtam ezt a levelet ?

Nem tudom…

Valószínűleg csak bánatomban.

Meg azért, hogy máskor és másokkal ne fordulhasson elő ilyesmi. 

Az Önök áruházát nagyon szeretem : nem hiszem, hogy beleillene az üzletpolitikájukba a mindenáron való pénzcsinálás és a vásárlók becsapása. Ha sok ilyen kis baki történik, előbb-utóbb elvész a jó hírük – amit én magam is sajnálnék, Ön meg nyilván még jobban. 

Hogy félretette nekem a kalitkát, azt még egyszer köszönöm – de máskor mondja meg előre, ha már nem tud olyan példányt adni, ami az eredeti csomagolásában, bontatlanul lehet az enyém ! 

Bánatos üdvözlettel : B. Á. Zuglóból 

A kalitka-probléma azóta rendeződni látszik : nem telt bele két óra, és máris itt volt a válasz az üzlet helyettes vezetőjétől, miszerint két kollégájuk is Zuglóban lakik, és ha nekem megfelel, nagyon szívesen idehoznak a lakásomra egy hibátlan, eredeti fürdetőt, hogy a töröttet kicserélhessük. 

Mit mondjak…? Szinte könnyekig meghatódtam. 

Látod ? Nem hiába szeretem én ezt az áruházat olyan nagyon !

Tulajdonképpen a letört kampócska sem önmagában keserített el : inkább az bántott, hogy csalódnom kell a *****-ban. Most viszont nagyon örülök, hogy mégsem… 

De azért így is meglett a mai napnak a maga baja. 

Délelőtt Csipike olyan édesen és olyan nyugodtan ücsörgött a kalitka külső falán az egyik kölescsipeszen, hogy gondoltam egy merészet és úgy döntöttem, itt az ideje újabb családi képeket csinálni. 

Kipróbáltam : nem ment el, sőt meg sem ijedt, amikor odaálltam mellé.

Nosza : fogtam Digikettőt és beállítottam önkioldó üzemmódra.

Nem lettek valami csúcsfotók, mert nemigen volt hova tenni a gépet : rossz felé irányítottam, és így belőlem nem sok látszott a képeken. 

Látva a kudarcot, hoztam a kis sámlit : élére állítva azt tettem a kisasztalra, hogy a gép magasabban legyen. (Van ugyan saját lába is, de csak rövidke.)

Talán mondanom sem kell, hogy mi lett a móka vége : szegény Digikettő néhány másodperc múlva a mélybe vetette magát, és azóta is agonizál.

Hogy ezt hogy csinálta, nem tudom : elméletileg kényelmesen elfér a háromláb a sámli oldalán. 

Csináltam aztán pár felvételt még Zsebidigivel – de akkor már kedvem se volt az egészhez, meg ő nem is tud olyan jó képeket produkálni, mint Digikettő. Láthatod a kalitkás képeken is, hogy mind sötét… 

Nagyon el vagyok búsulva, mert szegény Digikettő bizony nem két forintba került – és mégiscsak méltatlan halál egy fényképezőgépnek, hogy csak úgy a gazdi hülyesége miatt múljon ki a szerencsétlen. Bár a legtöbb biztosan így végzi… 

Legnagyobb bánatom, hogy ha nem tér magához szegénykém, akkor egyhamar nemigen lesznek jó képek a madárkákról, mert Zsebidigi képei sokkal rosszabb minőségűek – noha történetesen többe került, mint Digikettő. 

Nem tudom, mindezek után mi jöhet még – de talán jobban tenném, ha a szünet hátralévő tíz napját egy sarokban kuporogva, mozdulatlanul tölteném, hogy ne csináljak semmi újabb kárt és ne érjen semmi további meglepetés. 

A madárkák egyébként nagyon zokon vették, hogy az új kalitka tiszteletére délután átrendeztem a szekrény tetejét. Nem is igen tudnám máshol tárolni a kalitkát, meg aztán úgy gondoltam, hadd barátkozzanak meg vele, mire esetleg szükség lesz rá.

Eleség természetesen nincs benne, de az alját kibéleltem rendesen, és az ajtói is nyitva állnak – bár kötve hiszem, hogy lesz bátorságuk a pincurkáimnak belemászni. Még az új hintájukat se próbálták ki, amit március 15-én csináltam nekik… 

Azt hittem, majd az ágaikra se mernek odarepülni a kalitka miatt – de ebben tévedtem. Igenis odarepültek, csak meg voltak sértve, hogy a megszokott vázák és gyertyatartók helyett most valami más van alattuk. Nézegetni persze nézegették, de a közelébe nem mertek menni. 

Annyi baj legyen ! Pont azért prezentáltam nekik jóval hamarabb a kelleténél, hogy legyen idejük megbarátkozni vele.

(2007)