Március idusára édes picinyeimet megörvendeztettem egy új hintával. Csak úgy hirtelen jött az ötlet, hogy milyen jópofa lenne az ágakon is egy ilyen lengedező játékszer.

Megint fönt sétafikáltak a szekrény tetején – gondoltam, örülnek majd, ha kapnak oda egy hintácskát, amire könnyűszerrel föl tudnak röppenni, ha már elfáradtak a sok gyaloglásban. 

Ebből is látszik, hogy még mindig nem ismerem eléggé arany madárkáimat…

Hiszen olyan még sose volt, hogy bármilyen új játékot azonnal elfogadtak volna ! A hintát is csak nézegették : kétségtelen érdeklődéssel ugyan, de jó messziről.

Mert hát ugye mit lehessen tudni…?

Ez a valami hintának tűnik ugyan, sőt jó hintának – de ki tudja, mit forgat a fejében a Mami ?

Jól meg kell azt gondolni egy védtelen kismadárnak, hogy mibe ugrik bele és mibe nem ! 

Így aztán a hinta csak állt üresen, egész nap.

Sőt !

Miután vagy félóráig bámulták vágyakozva az ismeretlen berendezési tárgyat, de kipróbálni csak nem merték, nagy bánatosan visszarepültek a kalitkába, emészteni az élményt. 

Meg voltak sértve szegénykéim, hogy elrontottam az imádott ágaikat (és ezzel együtt a legkedvesebb szórakozásukat), mert hiszen ott van az a VALAMI, ami egyszerre ijesztő és hívogató, vagyis semmiképp sem rendes dolog – az olyat pedig legjobb elkerülni. 

Bezzeg a szekrény tetejétől nem félnek a kis drágáim ! 

Ma már egészen hátramentek, a szekrény és a fal találkozásáig – énrám meg a frászt hozták ezzel, mert éppen az a baj, hogy a szekrény és a fal nem találkozik : legalább kétujjnyi rés van a kettő között.

Szerencsére a suliban megszoktam harminc-egynéhány év alatt, hogy minden veszélyt nekem kell előre látnom, így ezt a rést is kitömtem egy kígyóba tekert öreg lepedővel még valamikor a kirepülések kezdetén – de azért annyira nem áll stabilan az a lepedő, hogy ugrándozni lehessen rajta.

A magasabb szekrény mögött meg nincs is semmi, mert azt már jóval nehezebb megközelítenem, és ugyebár szertornából felmentésem van…

Pedig oda is ki kell találnom valamit, mert ha valamelyik kis akrobatám bemászik nekem a szekrény mögé, akkor onnan aztán végképp nem tudom kimenteni. 

Egyelőre mindenesetre nem lett semmi baj – hacsak az nem, hogy jó nagyokat estek a kis drágáim futkározás közben. A hülye újságpapír csúszik a talpacskáik alatt, így folyton kiszaladt alóluk a lábuk, mert olyan sebességgel közlekednek a szekrény tetején, mintha valaki mérné az időt és pontozná az eredményeiket.

Ezek szerint nem csak vércse, de strucc is van a felmenőik között…

(2007)