A hazafelé út teljesen simán zajlott a madárkákkal : összebújva ültek szépen a boton végig, és nem látszott, hogy különösebben félnének.

Itthon összenyitottuk a két kalitkát, és Csupika (a zöld) viszonylag gyorsan át is repült. Csipikét (a sárgát) elég nehezen tudtuk átzavarni a nagy kalitkába, de végül ő is beadta a derekát. 

Azóta viszont nem történik semmi – azon kívül, hogy én aggódom értük.

Illedelmesen ücsörögnek szegénykéim, szinte mozdulatlanul vagy másfél órája, és nem akarnak sem enni, sem inni. Pedig ott van minden az orruk előtt – csak fel kéne fedezniük a kalitkát. 

Ehhez azonban láthatóan semmi kedvük.

Csipike időnként tátog szegény, mintha éhes vagy szomjas lenne – de nem mozdul a helyéről.

Próbáltuk a közelébe vinni az egyik kis itatót, sőt injekciós fecskendővel is csöpögtettünk vizet a csőrére – de ettől persze csak megijedt.

Teljesen elveszetten ülnek szegénykéim a sok szép játék és sok finom eleség között – én meg egyre jobban aggódom, hogy reggelre éhen fognak halni.

Pedig Gyálon még úgy tűnt, hogy Csipike tud egyedül enni – most meg hiába van előtte a fürtös köles és a többi finomság. 

Normális ez ?

Máshol is így kezdődik a madártartás ?

Időre van szükségük, míg megbarátkoznak az új helyzettel ? 

Talán mégis kellett volna egy idősebb madárkát is választanom a kicsi mellé… Hátha az bátrabb lenne és jobban feltalálná magát.

De most már mindegy.

Nemigen tudom, mivel teszek jót nekik : azzal, ha próbálom őket biztatni az evésre, vagy azzal, ha úgy teszek, mintha itt sem lennének.
Talán elsősorban nyugalomra lenne most szükségük – de mi lesz, ha éhen halnak ?
Mind a kettő csak piheg – mint az az édes kicsi, akit végül is nem hoztam el. 

Borzasztóan sajnálom őket.
Biztos nagy trauma volt számukra ez a hirtelen környezetváltozás. Sejtettem, hogy így lesz – de mintha a vártnál is nehezebben viselnék az új helyzetet.
Nem tudom, hogy hogyan segíthetnék nekik.
Másoknál ez hogy szokott történni ? 
Talán legközelebb már vidámabb levelet tudok írni – vagy még ennél is szomorúbbat…
De nagyon bízom benne, hogy nem történik semmi katasztrófa szegény kis madárkáimmal.Olyan édesek – de olyan szomorúak.
A szívem szakad meg értük !

Amikor bejött a leveled, még teljes volt a letargia : épp akkor fejeztem be a K.-éknak írt beszámolót, a madárkák pedig ugyanúgy ültek, ahogy itt hagytad őket.Bánatomban megzörgettem a zsebkendős zacskót… (Az volt kéznél.) 

És erre mi történt ?
Az én kis drágáim föléledtek !

Csipike fölfedezte a  jutalomrudat, ami állítólag nagyon finom, és elkezdett falatozni belőle. Csupika pedig rárepült a hintára, és azóta is azon csücsül.

Viszont az aktivitás elég hamar véget is ért : most megint csönd van. Pedig az előbb olyan édesen beszélgettek egy kicsit.
De legalább már reménykedni lehet ! 
Fényképezni nem merem őket, nehogy elriasszam. Pedig a hinta megérne egy képet

Az imént letakartam őket (még mielőtt olvastam volna a leveledet), sőt egy kék kartonlapot is tettem a kalitka számítógép felőli oldalára. 

Azt az egyet bánom, hogy átzavartuk őket a nagy kalitkába.

Pedig valamelyik nap már elhatároztam, hogy néhány napig a kicsiben hagyom őket, ugyanis épp azt olvastam valahol (csak tudnám, hogy hol !), hogy az új helyen ajánlatos kezdetben minél kisebb helyen tárolni a madárkákat – pont azért, mert általában nem hajlandók enni.

Kicsi helyen szinte a csőrükbe lóg az étel, és akkor hamarabb kezdenek fogyasztani.

Most viszont ez valahogy kiment a fejemből – vagy eleve nem vettem komolyan. 

Az ivásról meg azt olvastam, hogy elképesztően hosszú ideig (akár hetekig) képesek meglenni víz nélkül, mivel ugye eredetileg forró égövi madarak. Kérdés csupán, hogy ez a kicsikre is vonatkozik-e. 

Valószínűleg nem…

Ráadásul talán melegük is van – ahhoz képest, hogy eddig mihez voltak szokva. Nagy a csönd : azóta sem történt semmi. Azt az egyszeri hirtelen feléledésüket azonnal megírtam – többször meg nem éledtek fel. Most már talán alszanak szegénykéim.