Hát ne tudd meg, hogy mit álltam már ki a telefon óta !
Szegény madárkáimról nem is beszélve…

A tenyésztő dél körül azonnali hatállyal megparancsolta, hogy tegyem őket vissza a kicsi kalitkába, és vigyem valami ingerszegény helyre. Továbbá takarjam is le félig a kalitkát, ha még így sem ennének. Ellenkező esetben ki fognak száradni. 

A többit a fantáziádra bízom…

Elszívtam egy cigit, és nekiveselkedtem a vadászatnak. Csupikám szegény egész könnyedén hagyta magát megfogni (ez se jó jel), de persze azért az ujjamat megcsipkedte rendesen, már csak tisztességből is.

Csipikével nem volt ilyen könnyű dolgom : ő egyszer kiszabadult a kezemből, és röpdösött ide-oda a nagy kalitkában, míg aztán mégis a markomban kötött ki végül. 

Sikerült nagyon ügyesen, biztonságosan megfognom őket : az egyik kolléganőm kitanított, hogy hátulról kell fogni, vigyázva arra, hogy a begyecskéjüket meg ne nyomjam. Finom kis meleg a testecskéjük, és nincs szinte semmi súlyuk. 

Először a nagyszobába hoztam be a magas konyhai ülőkét, és arra tettem őket az ablak elé. Egyszer föl is éledtek pár másodpercre, amikor kimentem bagózni. Valamelyik hosszasan csivitelt – de inkább sírásnak mondanám a szövegét. Nagyon panaszkodott szegénykém. 

Utána megint sűrű csönd következett – amiből arra a felismerésre jutottam, hogy mégiscsak jobb nekik nélkülem, mint velem.

Gondoltam, visszaviszem a hokedlit az eredeti helyére, a konyhába : ott mégis ritkábban látnak, mint a szobában.  De aztán lebeszéltem magam. Úgyis van elég bajuk, hát ne kelljen még a bagófüstöt is elviselniük, a többi megpróbáltatás mellé ! 

Inkább a kisszobába vittem be őket. Igaz, hogy ott elég hideg van, de hát Gyálon se lehetett valami melegük. A kalitkát előbb csak félig, aztán majdnem egészen letakartam : a tenyésztő áldását adta a dologra, és szerinte délutánra enni fognak.
 

Azt javasolta, hogy legalább este nyolcig rájuk se nézzek – de persze ki bírja azt ki ?!  Később kénytelen voltam még egyszer megzavarni őket, mert eredetileg rossz helyre raktam föl a mézes rudat : Csipike nem fért hozzá Csupikától, noha nagyon érdekelte volna a dolog. Most középen lóg a rúd, így mind a ketten szemezgethetik. Alighanem meg is teszik, mert akárhányszor benézek rájuk, mindig mozog a rúd. 

Ha már ott voltam, belógattam egy fürt kölest is, szintén középre, az ülőbotjuk mögé. Arra is Csipike reagált először : már akkor csipegetni kezdte, amikor még bent volt a kezem. Most viszont úgy tűnik, hogy inkább Csupika eszeget, Csipi csak ücsörög magába roskadtan. 

Szerintem élénkebbek voltak, amikor rendezkedtem körülöttük és nem voltak letakarva – de most már tényleg nem tudom, mit csináljak és mit ne.

Talán a hőmérséklet szempontjából is jobb a letakarás, mert így kevésbé húz rájuk az ablak. 

A kis kalitkában is ugyanaz a helyzet, mint a nagyban volt : ülnek a rúdjukon, és el nem mozdulnának onnan világ kincséért sem. Hiába van a kalitka alján is fürtös köles meg víz : ők csak bámulják fölülről a lehetőségeket, de nem élnek vele. 

Hogy ebből mi lesz, nem tudom. Remélem, nem temetés… 

Az sincs kizárva, hogy én meg majd melléjük pusztulok, csupán szolidaritásból : idáig még egy falatot nem ettem ma, és semmi egyebet se csináltam, csak aggódtam szorgalmasan.

A nagy kalitkából kiszedtem néhány játékot, és metszőollóval kivágtam az egyik ágat is : ez is nagy kaland volt, mert akkor még benne voltak szegénykéim. Így most több (lenne) a hely a röpködéshez (ha még benne volnának). 

Azt hiszem, más újság nincs. De már talán ez a jobbik eset… Félek, hogy ha újság lesz, az nem lesz jó hír… 

Délután egy kis időre levettem a madárkáimról a takarókat, mert előtte úgy láttam, hogy világosban élénkebbek voltak. Közben én tettem-vettem a kisszobában : beszedtem a szárítókról a ruhákat. A szárítók összecsukását nagyon zokon vették (megijedtek a hangjától) – de legalább mozogtak egy kicsit, mert úgyis elgémberedtek már a lábacskáik és a szárnyacskáik azon a szűk helyen. 

Később (amíg még jelen voltam) csiporogni kezdtek. Csipikét szólongattam a nevén, és ő nagyon aranyosan válaszolgatott nekem. Valószínűleg veszekedett velem, hogy hagyjam már békén. 

Később egy kicsit puszizkodtak : Csipike akarta etetni Csupikát – pedig őt hoztuk lánynak, és etetni inkább a fiúk szoktak, ha jól tudom. 

Végül egy idő után mégis úgy döntöttem, hogy újra letakarom őket, és igazam lett : bár így már elég sötét van a házikójukban, Csupika azonnal útra kelt és futott néhány kört a kalitka rácsain. Az egyik adag vizet is megtalálta, és (végre !!!) ivott  belőle egy kortyot. Persze az a víz már tele van szórva maghéjjal, mert azért – úgy tűnik – mégiscsak esznek a kis drágáim. 

Az ivás után Csupika visszatornázta magát az ülőbotra : odébb zavarta Csipikét, és lakmározni kezdte a mézes rudat, aztán meg a fürtös kölest.

Nagyon édesek voltak – de már nem mertem fényképezni, mert biztosan a vaku fénye is riasztja őket. 

Most megint nagy a csönd. Fölgyújtottam nekik egy kislámpát, ami nem világít közvetlenül rájuk, hogy azért még ne legyenek teljes sötétségben, negyed hatkor. Bár lehet, hogy ők szeretik a hosszú éjszakákat…
A maghéjas vizet is kicseréltem, és a frisset olyan helyre raktam, ahol vélhetően tisztábban fog maradni.

Borzasztóan sajnálom szegénykéket, hogy most ebben a szűk kis kalitkában kell nyomorogniuk. Biztosan elzsibbadt már minden alkatrészük – mert itt tényleg nem lehet mást csinálni, csak illedelmesen ücsörögni. De hát a nagyban meg alig ettek… Pedig ott azért egy kicsit röpködhetnének is.

Kivettem néhány játékot meg az egyik ágat is, hogy több legyen a hely a röpködéshez.  Csak hát a számítógép itt van szinte közvetlenül a nagy kalitka mellett, én meg majdnem állandóan a számítógép előtt – talán ezért sem voltak elragadtatva ettől az elhelyezéstől. Talán ha már velem majd megbarátkoznak egy kicsit, akkor jobban elfogadják ezt a helyet is. Túl sokáig nem szeretném őket a kis kalitkában tárolni… Bár az átköltöztetés biztosan megint jó nagy trauma lesz – és esetleg kezdhetjük elölről az egészet.

Mindegy : egyelőre csak az a fontos, hogy valamicskét már eszegettek. Csak a víz miatt aggódom, mert azt még nem fedezték föl igazán. Amikor Csupika megtalálta, tele volt maghéjjal, és így ott is hagyta szinte rögtön. Csipikét meg még nem is láttam a vizes edények körül. 

Remélem, hogy holnapra jobb híreim lesznek. Igyekszem minél kevesebbet figyelni rájuk, hogy ne ijesztgessem őket – bár délután úgy láttam, hogy nem bánják, ha beszélgetek velük.