Estére eljutottunk odáig, hogy az én okos kis sárga boszorkányom még az érintésemet is eltűrte. Igaz,hogy csak érdekből – na de akkor is !!!
Mondom én, hogy ez a kis dög egy géniusz !
A mafla Csupi most még a szokásosnál is többet szerencsétlenkedett a hintára való feljutással : játszadoztunk vagy másfél órát, mire végre a helyére került.
Addig pedig nem lehet aludni, míg föl nem tornássza oda magát valahogyan, mert csakis és kizárólag a fölső hintán alszanak minden éjjel, édesdeden összebújva. Csipike simán föl tud repülni a fölső botról a hintára, de Csupika nem, mert kisebb és ügyetlenebb is még.
Viszont ő se hülye : napok óta megvan a maga kis bejáratott útvonala, amin megközelíti a hintát. Az utolsó lépcsőfok a sárga kis tükrös lámpa : arra szokott rámászni, és annak a tetejéről szerencsés esetben a csőrével elkapja a hintának a drótját, és a csőrénél fogva átlendíti magát. De még így is sokat kínlódik mindig, mert a hinta a lámpácskától is messze van.
Ma éppen úgy sikerült elhelyeznem a hinta két oldalára a kölesfürtöt meg a mézes rudat (mindkettő nagyobb volt a szokásosnál), hogy a hinta nem tudott a megfelelő szögbe fordulni ahhoz, hogy Csupi elérje a csőrével.
Ráadásul Csipike is rossz oldalon ült, és azt ő se bírta felfogni, hogy ha átmenne a másik oldalra, akkor Csupi könnyebben oda tudna röppenni vagy ugrani a helyére.
Addig-addig kínlódtak és siránkoztak, míg megsajnáltam őket, és beakasztottam a hinta és a lámpácska közé az egyik kis műanyag hintát, ami eddig nem volt használatban.
Na csak láttad volna…!!! Azt a pánikot !!!
Még hogy valami új dolog a kalitkában…!
Hallatlan !!! Felháborító !!!
Hát hogy jövök én ehhez ??!!!
Teljesen kiborultak mind a ketten : ijedtében még szegény Csipi is lerepült a helyéről, pedig ő már régen vígan falatozta a kölest meg a mézes rudat.
A pánik és a felháborodás azonban nem tartott sokáig : Csupi hamar rájött, hogy az ötletem nem is hülyeség. Abszolút rendeltetésszerűen használatba vette az új kis piros hintát – és a legcsekélyebb késztetést sem érezte arra, hogy leszálljon vagy tovább menjen róla.
Ezt viszont Csipike vette erősen zokon, mert mi az, hogy Csupi nem ül mellette, amikor már este van ?!
(Irtó édesek különben : amint rájuk terítem az éjszakai nagy fürdőlepedőt – ami elölről nem takarja őket, csak oldalról -, abban a pillanatban abbahagynak bármilyen tevékenységet, és AZONNAL engedelmesen fölrepülnek a hintára. Illetve csak Csipi repül : Csupi mászik.)
Lényeg a lényeg : ma nem mászott.
Ücsörgött elégedetten az új hintáján (ami végképp csak egyszemélyes), és olyan képet vágott, mint aki nem tudja, hogy hogyan juthatna át az éjszakai hintára.
Nem ám !!!
A távolabbi lámpácskáról mindig át tudott mászni, most a jóval közelebbi hintán meg fogalma se volt róla, hogy mit kéne tennie ! Ilyen egy gazfickó ám ő is ! Nyilván tetszett neki az új hinta.
Szegény Csipi viszont nagyon odavolt.
Egyrészt mi az, hogy már rajtuk van a takaró és Csupi még nincs a helyén, másrészt nem is tudott kényelmesen ülni szegény, mert a súlya oldalra döntötte a hintát. (Középre nem ülhetett, mert középen lóg a köles meg a mézes rúd, elölről és hátulról.)
Meg hát Csupinak se lett volna jó a másik hinta éjszakára, mert arról nem éri el a falatozni valókat, márpedig úgy szoktak elaludni is meg fölébredni is, hogy nassolgatnak közben. Arról nem beszélve, hogy a piros hinta vacak kis vékony műanyag, és egy órán belül görcsöt kapott volna a lába tőle.
Mikor már nagyon szenvedtek (bár Csupi szerintem csak látszólag), akkor úgy döntöttem, hogy bele kell nyúlnom a magánéletükbe.
Ne félj, Csipi ! Segítek ! – mondtam én, és Csipi szerintem megértette.Tényleg nem félt.
Abszolút békésen tűrte, hogy benyúltam a kalitkába, a hintáját odafordítottam a Csupi lába elé, őt magát egyszer-kétszer arrébb taszigáltam a kölesfürttel, hogy a másik oldalra kerüljön – meg még mit tudom én, mi mindent csináltam vele, míg aztán nagy nehezen minden és mindenki a helyére került.
Közben a kezem számtalanszor hozzáért a lábacskájához vagy a begyecskéjéhez : mindig mondtam neki, hogy „ne félj !” – és szerintem nem is félt.
Sőt ! Békésen falatozta a mézes rúdról a magocskákat úgy, hogy a rúd végét én tartottam, mivel éppen nem esett volna csőrre neki.
Még az sincs kizárva, hogy tetszett nekik ez a játék (vagy Csupinak az új hinta), mert az a kis mafla (???) még vagy háromszor leesett a helyéről, és mindig elölről kellett kezdeni az átköltöztetést.
Mindenesetre jól megdolgoztunk ma az éjszakai nyugalomért !De lett is aztán akkora csönd, mintha nem is lennének madárkák a házban !
(Bár igazán egy szavam se lehet : amint letakarom őket, illedelmesen elcsendesednek, és nem is szólalnak meg addig, míg le nem veszem róluk reggel a takarót. Ha tízkor ébredek, akkor tízig van csönd. Pedig éjjel én itt még jó sokáig zörgök nekik a géppel, de meg se szólalnak szegénykéim.)
Hát ez volt a mai nap nagy eseménye : hogy Csipike eltűrte a segítségemet. Meg persze Csupi is – de az nem olyan nagy újság.
A másik újdonság, ami egyáltalán nem örvendetes : a hülye Csipi fölfedezte a hátsó takarónak használt kis zsúrabrosz rojtjait (majd küldök arról is filmet, de már nem most), és azokat csipkedi fantasztikus lelkesedéssel.
Szerintem eszi őket.
A frászt hozza rám, mert ezek egész vékony kis cérnaszálak (kábé másfél centi hosszúak), és más se hiányzik, mint hogy megakadjanak a torkán vagy elakadjanak a csőrében.
A fene a jó dolgát !!!
Tele a kalitka hamival : a nagyobbik részét még fel se fedezték – és akkor az én éhező kis madaramnak pont cérnát kell zabálnia !
Roppant bánatos vagyok, mert ez a kis abrosz pont megfelelő méret a kalitka hátoldalára (oda is van tűzve állandóra) – és akkor most majd kereshetek mást helyette, mielőtt megfullad a rojtoktól ez a lökött madár !
Hát most mondd meg !!! ILYEN balesetveszélyre például ki gondolna magától ?!Az én fantáziám speciel idáig nem terjed…
Arany babagájaim ma a megszokottnál sokkal több odafigyelést igényelnek – vagy legalábbis igényelNÉNEK, ha lenne rájuk időm. Nem tudom, mi van velük, de ma olyan hangosak, amilyenek eddig még sose voltak.
A Sárga Boszorkánynak be nem áll a szája, és valami iszonyatos hangerővel veszekszik. Valószínűleg Csupival, mert én nem csináltam semmi rosszat.
Alighanem az a baj, hogy Csupika nem akar repülni.
Nem tudom, mi lelte : talán megüthette a szárnyacskáját, vagy beleakadt valamibe, mert fél a repüléstől. Tegnap pedig nem látszott, hogy félne.
Irtó aranyos és furmányos a kis disznó : föntről lefelé hajlandó repülni (elképzelhető, hogy az könnyebb), de lentről fölfelé nem a szárnyával, hanem a lábával közlekedik.
Megvan már a maga kis bejáratott útvonala, amin keresztül pillanatok alatt fölér a fölső botra – aztán ott úgy várja a dicséretet, mintha szárnyakon érkezett volna.
Csipi persze szidja, mint a bokrot – Csupi meg csak bambul nagy ijedten, hogy most mi a baj, hát hiszen följött, ahogy kell.
El lehet őket nézegetni órákig – haladni meg aztán nem haladok semmire.
De nem is bánom… Lehet, hogy EZEK az élet fontos dolgai – például két kismadár veszekedése.
Most éppen percek óta puszizkodnak. Addig legalább csönd van…
Csipi egyébként az előbb hosszasan legelészte úgy a kölest az alsó boton ülve, hogy én tartottam neki a kisujjammal, hogy jobban hozzáférjen. (Amúgy ez egy fellógatott köles.) Látta a kezemet, sőt párszor hozzá is ért, de nem zavartatta magát.
Csak Csupinak nem szabad ilyesmit csinálnia… Vele is MAJDNEM eljutottam odáig, hogy hajlandó legyen odajönni hozzám és a kezemből enni – ám a készülő botrányt még időben észlelte a Sárga Rém : táplálkozását felfüggesztve azonnal közénk vetette magát, és iszonyú patáliát csapott.
Kiosztott mind a kettőnket rendesen. Hogy melyikünkre volt féltékeny, az nem derült ki : valószínűleg mind a kettőnkre. Csupinak is és nekem is csak őt szabad imádnunk, egymáshoz semmi közünk.
Most félig alszik a kis drágám (elfáradt a sok veszekedésben), ám időnként kinyitja a szemecskéjét, kiabál egy sort, aztán szunyókál tovább.
Csupi pont olyan elhűlve szemléli, mint én. Egyikünk se érti, hogy mi baja van – pláne alvás közben…
Kommentek