Szegény madárkáim legalább annyira megszenvedték ezt a blogosdit az utóbbi néhány napban, amennyire én. Vagy talán még jobban – mert én legalább közben élveztem is, amit csinálok.

Ők viszont teljesen el voltak hanyagolva napokig : a konkrét ellátásukon kívül szinte alig foglalkoztam velük. 

Pedig mennyi minden történt közben, édes Istenem !

Mennyi jó pillanat, mennyi kis aranyos megnyilvánulásuk nem lett méltóképpen megörökítve ! Így visszatekintve már csak felsorolás, ha elmondom, hogy mi minden volt közben : nem ugyanaz, mintha akkor meséltem volna el nagy lelkendezve az eseményeket, amikor frissek voltak. 

A legnagyobb változás és legnagyobb öröm kétségtelenül az volt, hogy fölfedezték végre a tálkákban fellelhető magocskákat is, így most már nem csak a fürtös kölest meg a mézes rudat hajlandók eszegetni.

Nagy csalódásom viszont, hogy a drága pénzen vásárolt junior-keverékről eléggé lesújtó a véleményük : állítólag imádniuk kéne, de ők ezt nem tudják, és általában ott is hagyják az első falat után. Bizonyára nem olvasták a használati utasítást…  

Annyi baj legyen : a közönséges hullámos-keverék szerencsére elnyerte a tetszésüket. Azt boldogan lakmározzák – pedig még azt a cselt is bevetettem tegnap, hogy megcseréltem a két tálkát : a junior-keveréket raktam középre, ahol jobban útba esik nekik. Nem hagyták magukat becsapni : mentek a sárga tál után a sarokba, ahol addig még sose jártak. 

Azért én nagyon remélem, hogy majdcsak megbarátkoznak a junior-keverékkel is : abban tojás is van, meg mindenféle vitamin, amire szükségük lenne.

Ugyanis hiába adom nekik a különféle gyümölcsöket meg a főtt tojást vagy a sajtot : undorral elfordulnak mindentől, ami nem mag. Még a diót sem hajlandók megkóstolni, pedig állítólag az kellene legyen a jutalomfalatok csúcsa. 

A kalitka bal alsó részébe, így a harmadik ülőrúdra sajnos még mindig nem jutottunk el, viszont Csipike fölfedezte valamelyik nap a kis narancssárga létrát, amit azért akasztottam be a középső ülőbot fölé, hogy általa jobban el tudja érni az egyik kedvenc tálkáját, amit kizárólag ő használ, Csupinak abból nem szabad ennie. 

Rögtön megértette a kis géniusz, hogy mire való a létra : alig tettem oda, máris pont arra használta, amire szántam. Azóta meg már sok minden másra is.

Csipike előző életében alighanem cirkuszi akrobata lehetett, mert elképesztő dolgokat tud művelni, és imádja a minél lehetetlenebb helyeket.

Lehetőleg mindig olyan ülőkét választ magának, ahol nem fér el, vagy mondjuk fejjel lefelé lógva eszik, mert neki úgy kényelmesebb. Csupi csak bámulja döbbenten. 

Tegnap megint úgy találtam, hogy arany madárkáim beszélni készülnek : még nem érthetőek a szavak, de a dallamuk már megvan, és a magánhangzók is majdnem tökéletesek.

Irtó érdekes, hogy egészen más hangon szólalnak meg, amikor azt játsszák, hogy most emberül beszélnek, és megint más hangon, amikor papagájul. Mintha nem is ugyanott képeznék a hangokat. Leginkább olyan az emberi(nek készülő) beszédük, mintha valahonnan lentről, a bögyükből jönne. 

Nem tudom, mit fognak szólni hozzá szegénykéim, hogy ma itt hagyom őket árván.Mióta nálam vannak, még nemigen voltak magukra hagyva – leszámítva egy-két vásárlást és a különféle rendelőkben való ücsörgéseket.

Ebből a szempontból talán nem is baj, hogy az utóbbi napokban a blogunkkal voltam elfoglalva reggeltől éjszakáig : nem mondhatnám, hogy agyon lettek kényeztetve szegények.

Pedig nem bánnák ám !

Hiába vannak ketten : kis maflák még, és elég sokat unatkoznak. Nem igaz, hogy csak a magányos papagáj igényli a gazdi társaságát. Bizony igénylik ők is : ha odamegyek hozzájuk beszélgetni, mindjárt fölélednek és produkálják magukat nekem – még ha úgy tesznek is közben, hogy nem vesznek rólam tudomást. 

De nem mindig tesznek úgy…

Tegnap este majd’ elolvadtam a gyönyörűségtől, mert Csipikém abban a megtiszteltetésben részesített, hogy odajött az orrom elé hízelegni.

Közben legelészte a fürtös kölest, de nem arról az oldalról, ami csőrre esett neki, hanem hátulról, a rács felől – vagyis felőlem. A kis fejét közben folyton odanyomta a rácshoz, mintha ki akarná dugni – az én orrom meg persze ott volt a rács másik oldalán.

Irtó helyes volt !

A végén még egy puszit is kaptam a kisujjamra – bár ezért meg kellett dolgoznom keményen. Hosszas udvarlás és könyörgés eredménye lett a puszi. 

(2006)