Tegnap este felszaladt Gabó barátnőm egy órácskára.
Ő az, akivel hazahoztuk Gyálról a madárkákat.

Mind a ketten kíváncsiak voltunk, mit fognak szólni hozzá a dögöcskék : nincsenek vendégjáráshoz szokva, rajtam kívül még nemigen láttak embert, mióta itthon vannak. 

Az első reakciójuk az volt, amire számítottunk : egycsapásra vége lett a nagy viháncnak, madárkáim szoborrá merevedtek és menekülésre készen várták a fejleményeket.

Mi az, hogy csak úgy betör egy idegen az ő birodalmukba ?!
Még egy szárnyatlan !!!
Hát nem elég, hogy egyet el kell viselniük ?! 

Hogy megnyugodjanak, szándékosan úgy kezdtünk el beszélgetni, mintha ők jelen sem lennének. A koncepció helyesnek bizonyult : madárkáim negyedórán belül beletörődtek, hogy a jelek szerint emberből több is van, nem csak az az egy, akit ők napról napra látnak. 

Odáig nem is volt semmi baj, míg Gabó mesélt, én meg hallgattam.
A botrány akkor tört ki, amikor én is beszélni kezdtem – és nem hozzájuk, hanem a vendégemhez. 

Micsoda méltánytalanság !!!
Hát hogy jövök én ehhez ?!
Mással foglalkozni olyan társaságban, ahol Csipi Kisasszony jelen van ?!
Hallatlan ! 

Arany piciny madaram majd’ szétdurrant a felháborodástól.  

Kipróbáltuk többször : akárhányszor úgy szólaltam meg, hogy Gabóra néztem és kifejezetten neki címeztem a mondókámat, Csipi mindig rikácsolni kezdett.

Vendég ide vagy oda : úgy kiosztott, hogy alig álltam a lábamon.
Mondta a véleményét ezerrel… 

Mert igaz ugyan, hogy a maga részéről nemigen tart igényt a társaságomra és a szövegemre – de ez még nem ok arra, hogy rajta kívül más is létezzen az én számomra !

*

*

(2006)