Ami arany piciny madaraimat illeti : tegnap szerencsésen túléltük az első hosszú napomat. Keddenként egész napos vagyok a suliban, bár egyébként délután dolgozom.  

A szívem szakadt meg szegény kis árváimért : kora reggeltől majdnem estig magukra hagyni őket eléggé kockázatos vállalkozásnak tűnt. A frász tört ki egész nap, hogy vajon mire jövök majd haza. 

Az előszobában nagy csönd fogadott : hiába gyújtottam villanyt, hiába szólongattam őket vetkőzés közben, bizony senki se örült nekem. Még csak mozgást se hallottam. 

Beljebb nyomulva első dolgom volt megszámolni a madárkákat : megnyugodva láttam, hogy továbbra is két ÉLŐ madaram van. De micsoda hervadt kis madarak, édes Istenem !

Hosszú percekig kellett udvarolnom és élesztgetnem őket, míg Csupi hajlandó volt magához térni és válaszolgatni nekem. Csipike viszont rám se nézett. 

Szegény kicsi boszikám !!!  

Annyira meg volt sértődve, hogy a végén már komolyan aggódni kezdtem érte. Legalább félórája könyörögtem neki, hogy mondjon már valamit, vagy legalább pillantson rám – de ő még mindig csak ült a hintán magába roskadtan, félig csukott szemmel, mint akinek már minden mindegy. 

A kalitka viszont úgy nézett ki, mintha bomba csapott volna bele napközben. 

A jobb oldali virágos etető egyik vödröcskéje lent a csomagolópapíron, a sárga kis műanyag hinta szintén ; mellettük egy szép nagy kölesfürt és – amitől a lélegzetem is elállt – az egyik mézes rúd. 

Jézusmária !!!  

Hiszen ez a rudacska nagy is, nehéz is a madárkáim méreteihez képest - ha valamelyikre ráesne, akár agyon is üthetné ! 

Nem vagyok felelőtlen gazdi : a mézes rúd felfüggesztése abszolút biztonságos – vagy legalábbis annak tűnik. A hozzá tartozó csipesz annyira szoros és annyira nehezen nyílik, hogy én bizony percekig harcolok vele minden alkalommal, amikor fölakasztom vagy leveszem. 

Arany boszikámnak vajon meddig tartott, míg leszerelte ?

Mert hogy ő volt a tettes, afelől egy pillanatig sem kételkedtem. Csupinak ilyesmi eszébe sem jutna : neki minden pont úgy jó, ahogy van. Világmegváltó ötletei csak Csipinek szoktak lenni. 

Látva a kalitka aljában a romokat, még jobban rémisztett a kisasszony letargiája.

Csak nem érte valami baleset szegénykémet ?

Annyi baj érhet egy ilyen rakoncátlan kismadarat !

Hátha vele együtt esett le a hinta…

Vagy esetleg mégiscsak megütötte őt valahol a mézes rúd…

Ki tudja, az a vödröcske is hogyan került a földre ?  

Na – ezt aztán bemutatta nekem később maga az elkövető. 

Amikor úgy találta, hogy már eleget udvaroltam és eleget aggódtam érte, nagy kegyesen megbocsátotta nekem az egész napos távollétet, és egyik percről a másikra föléledt.

Én meg rendet csináltam, és örömömben kimentem rágyújtani. 

Alig szippantottam egyet-kettőt, máris rohantam vissza, mert a kalitkában puffant valami.

Na mi ?!

Hát a kis vödör ! 

Csipikém zokon vette, hogy tönkretettem az ő munkáját : milyen alapon rakom vissza a vödröcskét a helyére, ha ő úgy találja helyesnek, hogy a földön legyen ?!

Haladéktalanul helyreállította a saját rendjét, aztán nézett rám kaján képpel, hogy mit szólok hozzá. 

Persze nem szóltam semmit, csak hangosan röhögtem, hogy „Csipi, te nem vagy igaz !” A sikeren felbuzdulva Csipikém lendületbe jött, és pillanatok alatt bemutatta nekem mindazt, amit a nap folyamán tanult. 

A vödördobálásra volt a legbüszkébb, de mutatott mást is : a műanyag létrákat félig leakasztotta, a csengőből igyekezett kiszedni a nyelvét, a vödröcskés etetőkön lelkesen forgatta a virágot, és nagyon meg volt sértve, hogy leszedni nem tudja sehogy sem.

Ma ilyen rombolós napja volt a kis drágámnak. 

Arra mindenesetre jó volt a vödrös produkció, hogy nekem is támadjon egy ötletem : ha már ilyen szépen fel lett fedezve az eddig sose látogatott másik  virágos etető, akkor annak a vödröcskéibe homokot lehetne tenni.  

Szegény Csipi így ugyan garantáltan nem fogja dobálni  őket – viszont talán végre fogyasztanak majd némi homokot is az én kis drágáim. Ugyanis a kalitka aljába még mindig nem hajlandók lelátogatni, a homok viszont kellene az emésztésükhöz.

(2006)