Szentül elhatároztam, hogy a mai napot kihagyom a blogban : nem muszáj mindennap írni, és valahol ki kell hagynom egyet, hogy végre megint utolérjem magam. 

Hát azt hiszed, ki lehet hagyni ?!
Hát nem !!! 

Arany kis Sárga Boszorkányom nyilván megérezte, hogy a mai estét el akarom sinkófálni, és azonnal tett róla, hogy ne így legyen. Tőle szokatlan módon most nem csinált semmi rosszat, hanem éppen ellenkezőleg : annyi kényeztetésben és akkora megtiszteltetésben részesített, hogy mire befejeztem a tegnapi napról szóló mesét, már azt se tudtam, hova olvadjak a gyönyörűségtől. 

Először is : kaptam az orromra puszit !
Bizony ám !!!

Igaz, hogy repetázni nem lehetett – de attól az egytől is azonnal Csipike lábai elé omoltam. 

Éppen szeretet-rohama volt a kis fúriának, így nagyságos füleivel kegyeskedett meghallani a hízelgő duruzsolásomat. Nem mindig hallja meg, csak ha olyan kedve van.

Ilyenkor odajön a kedvenc botjuk felém eső végére, és ott legelészi a kölest az orrom előtt, hogy azért mégis csináljon valamit : nehogy azt gondoljam, hogy kizárólag miattam jött oda. 

Ez történt ma is – azzal a különbséggel, hogy tulajdonképpen nem is neki kezdtem udvarolni, hanem Csupinak : Csipike éppen valami szereléssel volt elfoglalva.

Persze csak addig, míg észre nem vette, hogy készülök megcsalni őt. Amint tisztába jött a helyzettel, azonnal otthagyta a szétszedni kívánt etetőt, és máris lent termett a boton, amin Csupi ült.

Csakhogy ő a bot másik felére került, tőlem távolabb. A megoldáson egy pillanatig sem tétovázott : Csupikán elegánsan keresztülsétált, mintha ott sem lenne. Rálépett szegénykének a hátára. 

Hogy ezt ilyen remekül megoldotta, máris ott legelészte a kölest a szokott helyén, várva az ügyességéről, szépségéről és egyéb kiváló tulajdonságairól zengedezett ódákat.

Persze meg is kapta (bár előbb Csupiért a letolást is) – és minél tovább udvaroltam neki, annál több puszit és dörgölőzést kapott a köles meg az itató pereme.  

Tudtam, hogy mindezt nekem szánja : tulajdonképpen hozzám szeretne dörgölőzni, csak persze fél is tőlem.

Egy hirtelen ötlettel odanyomtam az orromat a rácshoz. 

„Gyere Csipi ! Adjál puszit az orromra !” – mondtam neki, és Csipi tényleg jött. Pedig nem volt egyszerű : a bot végét elbarikádozza egyik oldalról a kölesfürt, másik oldalról a nagy zöld itató edény. 

Csipike úgy oldotta meg a feladatot, hogy fölmászott az itató peremére, és onnan nyújtogatta a fejét a rács felé.

Pár pillanatig tétovázott, de aztán mégiscsak megkaptam a puszimat : gyengéd és óvatos kis harapást az orrom hegyére. 

Nem tudom, melyikünk lett boldogabb ettől a puszitól : Csipike büszke volt magára, hogy meg merte tenni, én meg olvadoztam a megtiszteltetéstől, hogy hajlandó volt rá. 

És akkor azt még el se meséltem, hogy mindezek után (jóval később) hosszú percekig ült az ujjamon !

Mégpedig teljesen önszántából : én nem is hívtam. Csak Csupinak akartam segíteni, szokás szerint, a hintára való feljutásban. 

Csipike már rajta ült : mondtam neki, hogy ne féljen, nem bántom, csak segítünk Csupinak. Nem is félt : teljes nyugalomban tűrte, hogy a lábacskája mellett fogdosom a hintát.

Inkább én ijedtem meg egy kicsit, amikor váratlanul és indokolatlanul úgy döntött, hogy átköltözik az ujjamra. 

Kényelmesen elhelyezkedett és mozdulatlanul trónolt a kezemen legalább öt percig – de lehet, hogy tovább is. A végén szinte nem is akart lemászni róla : alig tudtam őt visszavarázsolni a hintára.

Vélhetően kényelmesebb volt az ujjam, mint a hinta botja, és jobban esett rajta az ücsörgés. 

Nem mertem őt kivenni a kalitkából, nehogy elriasszam – pedig én is szívesen élveztem volna még a bőrömön a puha és meleg kis lábacskáit.

Meg a súlyát… Van ám súlya a kis disznónak : biztos, hogy nőtt és hízott valamicskét, mióta nálam van. Csak Csupika olyan kis sovány továbbra is… 

Hát ezek voltak a ma este nagy eseményei. Illetve most már tegnap… Futok is aludni, mert ha így haladok, nem érek ki délre se holnap a suliba.

(2006)