A mai este ilyen békésen kezdődött. 

Arany madárkáim illedelmesen ücsörögve szunyókáltak a sötétben, amikor hazaértem a suliból. Némi könyörgés és udvarlás után lassacskán magukhoz tértek és elhitték, hogy még nincs itt az alvás ideje.  

Ha nem is örültek annyira nekem, mint kedden este a hosszú nap után, azért hajlandók voltak szóba állni velem, és egymással is nagyon aranyosan beszélgettek. 

Csupika végre fölfedezte, hogy hogyan kell szabályosan ülni a virágos kis etetőkön : most először fordult elő, hogy használta az ülőrudat. Csipike nézte ugyan, hogy mit csinál, de nem igyekezett utánozni. Bizonyára azért, mert nem ő találta ki, hogy így is lehet.

Ő inkább a hátsó takaróként szolgáló abroszt vette megint kezelésbe. Kicsit meg volt sértődve ugyan, hogy ennek most már nincsenek rojtjai - de Csipi nem az a madár, aki meghátrál a nehézségek elől. Ha nincsenek rojtok, hát majd ő csinál magának !  

  Csupika pedig a tükrös lámpa csengőjét fedezte föl végre.

Csipi már tegnap is játszott vele, de Csupika akkor nem fért hozzá. Most viszont élvezkedhetett kedvére, mert Csipi Kisasszony az abrosz kirojtozásával volt elfoglalva. 

Aztán Csipinek egyszercsak váratlanul elege lett a békességből. Nem tudom, mi bosszanthatta fel hirtelen : talán a vaku villogását találta túlságosan gyakorinak, vagy az én jelenlétemet túl hosszúnak. Mindenesetre iszonyú patáliát csapott. Őrült ide-oda röpködésbe kezdett, és közben szidta a világot, ahogy a torkán kifért. 

Szegény Csupi csak ment utána riadtan és hűségesen : próbálta nyugtatgatni, vígasztalni, de nem sok eredménnyel. Csipike úgy viselkedett, mint aki megőrült.

Előtte (de jóval előbb) legalább tíz percig ült az ujjamon : nem látszott, hogy félne vagy ellenére lenne a dolog - ám lehet, hogy mégis ez az élmény borította ki szegénykémet.  

A végén persze szegény Csupi lett az áldozat.

Úgy látszik, ez Papagájéknál is úgy működik, mint a szárnyatlan világban : ha a nagyobbra vagyunk mérgesek, általában a kisebbet ütjük. 

Arany Csupikám is megkapta a magáét - pedig ő csak vígasztalni, kényeztetni szerette volna az őrjöngő Csipit.  

Csipi azonban most nem volt vevő a szép szavakra.

Az aggódó és együttérző Csupikát iszonyú indulattal, rikácsolva lelökte a sárga etető pereméről. Úgy ment neki, ahogy a felnőtt madarak harcolni szoktak : a mellével és a lábával is támadott. Szegény pici madaram le is esett a kalitka aljába.  

Ekkora indulat engem is váratlanul ért, nem csak szegény Csupikát. Komoly verekedést még sose produkáltak a madárkáim, és nem is vágytam továbbra sem erre az élményre.

Azonnal hangot váltottam : addig én is nyugtatgatni próbáltam a veszekedő boszorkányt, most azonban nagyon kikapott, hogy bántotta Csupikát.  

Értette a kis fúria, hogy miről van szó : nyilván tudta, hogy bűnös. Abba is hagyta a randalírozást rögtön, mihelyst felemeltem a hangomat. Kicsit még dohogott ugyan, de komolyabban nem feleselt vissza.  

Nem úgy Csupika !  

Tündér pici madaram !!! Amint szidni kezdtem Csipit, ő nagy lovagiasan azonnal a védelmébe vette. Csipi most már csöndben volt : helyette Csupika kezdett el veszekedni velem.

Hát hogy jövök én ahhoz, hogy bántani merészeljem az ő imádott sárga angyalkáját ?!

Nem látom, hogy amúgy is milyen rossz napja van szegénynek ?!  

Leírhatatlanul aranyos volt.

Idáig még sose szállt szembe velem - és szerintem SAJÁT MAGA MIATT most se tette volna meg. Azt viszont nem bírta elviselni az együttérző kis lelke, hogy az ő Csipikéjét bántsa valaki.

(2006)