Sose hittem volna, hogy Csupika első ücsörgése az ujjamon nem öröm lesz, hanem rémálom. Pedig így lett.  

Végre megtört a jég : arany pici babagájom legalább egy negyedórát eltöltött az ujjamon, sőt végül le sem akart szállni róla. Én viszont ujjongás helyett legszívesebben sírva fakadtam volna az éjszaka kellős közepén. 

Tegnap is úgy zajlott az este, mint máskor : fél tíz körül a gyerkőcöket letakartam, nagyjából elhelyezkedtek a hintákon, és ezzel az ő számukra befejeződött a nap. Én még ültem itt a gépnél, mint rendesen. 

Többé-kevésbé nyugalom volt, bár az éjszakák rendje már vagy két nappal ezelőtt felborult : újabban mind a ketten a piros műanyag hintán szeretnének inkább aludni, nem pedig a megszokott hálóhintájukon. Volt ebből számtalan veszekedés – végül éjszakára be kellett tennem a piros hinta sárga párját is a kalitkába, hogy ha úgy tartja kedvük, mind a ketten alhassanak műanyag hintán. 

Azóta Csipi már két éjszakát a sárga hintán töltött, Csupika azonban el van keseredve, mert ő mégis inkább Csipi mellett szeretne aludni, ami viszont csak az eredeti hintájukon lehetséges. 

Hosszas rendezkedés után úgy oltottam villanyt náluk tegnap, hogy szegény Csupi a hálóhintán reménykedett, Csipi pedig a sárgán trónolt mellette. Úgy látszott, hogy béke van : nem is néztem rájuk vagy három órán keresztül, mert azt gondoltam, hogy alszanak. 

Legközelebb akkor mentem oda hozzájuk, amikor már magam is befejeztem a napot. Lehetett úgy éjjel egy óra. Rég aludnom kellett volna – annál nagyobb döbbenettel észleltem, hogy számomra még nincs itt a lefekvés ideje. 

Csupikám a kalitka felém eső oldalán, a hinták magasságában lógott a rácson.

Szóltam hozzá : meg se hallotta.

Megérintettem a kis lábát : meg se moccant.

Aludni nem aludt, mert a szeme nyitva volt.

Mereven és rezzenéstelenül bámult a világba, mint akiben már nincs is élet. 

Iszonyatosan megijedtem. 

Csupi normál menetben fél tőlem : az, hogy nem kapta el a kis lábát, amikor hozzáértem, jobban megijesztett, mintha eszét vesztve menekült volna.

Mit csináljak vele éjjel egykor ?!

Kitől kérjek tanácsot, ha valami baja van ? 

Szólongatni kezdtem, duruzsoltam és könyörögtem neki, hogy éledjen fel – de hiába. Szegénykém csak lógott a rácson tehetetlenül, mint akinek már úgyis mindegy. 

Benyúltam érte : simogattam a kis hátát meg a fejecskéjét : azt is hagyta. Meg se mozdult. Akár a markomba is foghattam volna – de persze nem tettem, mert féltem, hogy menten elpusztul szívrohamban.

Csak az ujjamat nyújtottam a lába alá, hogy lépjen rá.

Hiába : Csupi meg se rezzent. 

Hirtelen megértettem, hogy alighanem egyszerűen nem képes már mozdulni, annyira elzsibbadt minden tagja szegénynek.

Ki tudja, mióta lóg így a kalitka oldalán ?

A másik kezemmel próbáltam lefejteni a lábait a rácsról, és ráigazítani őket az ujjamra. 

Csupi hagyta. 

Jéghideg volt a lábacskája, sőt az egész kis teste is. De az ujjamat azért fogta, és – hála Istennek ! – egyre jobban szorította. Hogy a kezemen ül, ahhoz nem volt egy szava sem. Annyira odavolt szegénykém, hogy már nem is félt. Legszívesebben vittem volna magammal az ágyba, hogy jól átmelegedjen és ne legyen a Sárga Fúria közelében. 

Szerencsére azonban az ujjamtól is hamar átmelegedett. Pár perc múlva már normálisnak éreztem a hőmérsékletét : akár mehetett volna vissza a hintára. 

Igen ám – de nem akart. 

Hiába könyörögtem neki, hiába próbáltam lefejteni a lábacskáit a kezemről és áthelyezni a hintára : szegénykém csak kapaszkodott az ujjamba, mint aki soha többé nem is akar leszállni róla. 

Hát persze !

A hideg, kemény és vékony rácshoz képest az ujjam nyilván puha volt és meleg : jóleshetett az elgémberedett lábacskáknak egy kis szokatlan kényeztetés. 

Csak ne lett volna mindehhez éjjel fél kettő ! 

Borzasztóan sajnáltam szegénykémet, de kénytelen voltam mégiscsak lefejteni magamról és visszatenni a hintára, mert ha reggel nem hallom meg a vekkereket, a suliban mégsem hivatkozhatok arra, hogy azért késtem, mert madarat ápoltam az éjjel. 

Bele is nyugodott aztán, hogy be kell érnie a hintával : elhelyezkedett rajta szépen, és úgy látszott, hogy talán aludni fog. 

A Sárga Fúria persze oda nem ment volna mellé a világ kincséért sem, hogy egy kicsit vígasztalja és melegítse ! Trónolt tovább nagy büszkén a sárga hintán.

Nem aludt ő sem : háttal ült nekem, de végignézte az egész cirkuszt. A válla fölött hátrafordulva lövellte felénk a lesújtó és megvető pillantásokat, bár egyébként nem vett részt az eseményekben.

Nyilván tudta, hogy bűnös. 

Az történhetett (más magyarázatot nem tudok elképzelni), hogy Szegény Csupi szeretett volna mégis Csipi mellett aludni, és mivel az nem volt hajlandó átköltözni a nagy hintára, hát Csupika látogatta meg őt a kicsin.

Csipi meg nyilván elzavarta.

Vagy talán inkább egyszerűen lelökte – mert annyi esze Csupinak is van, hogy menekülni nem a rács, hanem a másik két hinta felé menekült volna.

Így viszont valahogy fennakadt a rácson – lemenni meg nyilván nem mert és nem tudott a sötétben. 

Rossz rágondolni, mi lett volna, ha történetesen tisztességes időben elmegyek aludni, és mindez akkor történik, amikor én már nem veszek észre belőle semmit.

Csupi ott halt volna meg, a rácson kapaszkodva – és soha ki nem derítené senki, hogy tulajdonképpen mi is történt vele.

(2006)