Mivel tegnap este az előző éjszakai nagy ijedség mesélésével voltam elfoglalva, azt még nem is mondtam, hogy Nagy Pillanat tanúja lehettem késő délután : Csupi madár felfedezte végre a harmadik, legalsó ülőbotot a kalitkában. 

Alighanem véletlenül repült (vagy inkább esett) oda – de ha már ott volt, sétált is egyet rajta, és sikerült megtalálnia a körte formájú kis etetőt, ami sajnos szintén nincs még használatban. Mindjárt fel is avatta, mert azonnal észrevette benne a magocskákat. 

Csak azért nem tapsikoltam (és képeket is azért nem csináltam), hogy el ne riasszam. Megtette ezt helyettem a Sárga Boszorkány. 

Ahogy az már lenni szokott : Csipi kisasszony önérzete nem bírta el ezt a csapást, hogy már megint akadt egy jó hely a kalitkában, amit nem ő fedezett fel. Vissza is parancsolta Csupikát azonnal a középső botra. 

Csupi engedelmesen visszarepült – én meg előre örvendeztem, mert az eddigi gyakorlat szerint most annak kellett volna következnie, hogy Csipi is kipróbálja az új helyet, aztán kegyesen áldását adja rá, és akkor attól fogva már a harmadik botra is rá szabad repülni végre. 

Ám most nem ez történt.

Súlyosan csalatkoznom kellett, mert a harmadik bot bizony nem lett engedélyezve.

Szinte el se akartam hinni, hogy miért.  

Csipi egyszerűen NEM TUDOTT lerepülni a legalsó botra. 

Csupika odarepült még vagy kétszer : agyba-főbe dicsértem, nem győztem csodálni.

Csipi nagyon is értette a szövegemet, meg magától is látta, hogy a harmadik bot igenis méltó lenne a használatba vételre : minden oka megvolt rá, hogy ő is megpróbáljon odarepülni.

Próbált is szegénykém, nem is egyszer : láttam a szemén, hogy LEFELÉ szeretne szállni, hisz az alsó botot nézte mereven, ahova el akart jutni – ám a szárnyacskái mindannyiszor FÖLFELÉ vitték. 

A végén már egészen el volt keseredve : nekirugaszkodott vagy ötször, de az alsó helyett mindig a fölső botra jutott a középsőről.

Csak álltam döbbenten, és nagyon sajnáltam szegénykémet. Saját gyerekkori rémületem jutott eszembe, amikor a rettegett tornaórákon a magasugró léc előtt mindig megtorpantam vagy kikerültem az utolsó pillanatban.

Amúgy meg el sem akartam hinni, amit látok. Ilyen élményem még nem volt eddig, hogy az én kis sárga boszorkányom valamit ne tudjon vagy ne merjen megtenni, amit  pedig láthatóan szeretne. 

Olvastam valahol, hogy a papagáj roppant konzervatív és mereven ragaszkodik a szertartásaihoz – na de ennyire ?!

Ha idáig mindig csak fölfelé röpködött a középső botról, akkor most egyszerűen nem képes átprogramozni magát egy másik útvonalra ? 

Az irány ugyanaz : a középső botról nézve egyfelé esik az alsó meg a fölső, csak az egyikhez lefelé, a másikhoz felfelé kell(ene) indulni. Az alsó valamivel távolabb van : pont ezen a vonalon lehetne leghosszabban repülni a kalitkában. 

De hiába : nem lehet.

Továbbra sem lehet, mert nincs megengedve. 

Szegény Csipi először csak el volt keseredve, hogy ez a kaland neki nem jön össze, később azonban éktelen haragra gerjedt, és – ha jól értek papagájul – egyszer és mindenkorra megtiltotta Csupikának, hogy az alsó botnak akár csak a közelébe is menjen.

Az meg persze hallgat rá, amilyen kis mafla és áldott lélek : szerintem még bocsánatot is kért, amiért egyáltalán eszébe jutott valami olyat cselekedni, amit Csipike nem tudott utánacsinálni.

Azt se tudta, hogyan békítgesse, kényeztesse a rikácsoló Csipit. 

Én meg azóta sem értem, hol lehet a hiba : talán Csipi attól fél, hogy a szárnyacskái nem férnének el a fölső bot alatt. Ugyanis a fölső alatt át kell repülni ahhoz, hogy az alsóra jusson.

Szerintem (és Csupika szerint) ugyan bőven van hely a szárnyacskáknak – de lehet, hogy ezt Csipike másképp látja. Más magyarázatot nemigen tudok elképzelni a kudarcra. 

Míg mindezt leírtam, zajlott közben megint az újabban szokásos esti cirkusz : Csipike nem hajlandó egy hintán aludni Csupival.

Egyszerűen lelöki maga mellől a kis ártatlant, az meg csak sír, és újra meg újra visszamászik a rusnya fúria mellé. Csipi ilyenkor kiabál vele, megbúbolja, újra lelöki. Ettől Csupika még jobban sír – de persze azonnal visszamászik újra. 

A dolog vége ma az lett, hogy Csipikét az ujjamra vettem (már minden ellenkezés nélkül, azonnal ráül – mert amúgy imádjuk egymást), és leraktam a fölső botra.

Sőt azt is beígértem neki, hogy ha így folytatja, a kicsi kalitkában fogja tölteni az éjszakákat. 

Csupi persze azonnal elhelyezkedett a hálóhintán, de Csipi sem maradt egy másodpercnél tovább a boton : tüntetően a piros műanyag hintára kapaszkodott fel, hogy akkor inkább azon zsibbasztja a lábait, de juszt sem alszik Csupika mellett. 

Hogy mi ütött belé, el nem tudom képzelni.

Három vagy négy napja tart ez az őrület, de nem jön elő minden este. Tegnap például nem volt semmi baj az elalvás körül.

A hálóhinta elég nagy ahhoz, hogy mind a ketten elférjenek rajta – vagyis nem arról lehet szó, hogy Csipinek ez így kényelmetlen. Viszont hogy miről van szó, azt nem tudom.

Napközben általában béke van – legalábbis nagyjából –, csak este kezdődik a cirkusz.

(2006)