Roppant bánatosan, de tudomásul kellett ma vennem, hogy az én madárkáimnak bizony nem kell a szabadság. 

Pedig a napom egyik fele ráment arra, hogy a nagyszobát madárbarát környezetté varázsoljam. (A másik fele meg arra, hogy kitakarítsam a kalitkát, és persze vele együtt az egész lakást, mert a magocskák és tollacskák szanaszét szállnak mindenhova.) 

Gondoltam, éppen itt az ideje, hogy arany madárkáim nagyobb teret kapjanak a röpködéshez, mivel úgy látom, a kalitka már nem elég a gyakorláshoz. Sokszor csak úgy egy helyben állva csattogtatják a szárnyacskáikat, mint akik elrepülnének a világ végére is, ha volna rá módjuk. 

Hát rajtam ne múljon : nekiálltam a szobát kissé átalakítani, hogy a tollas lakócskák igényeinek is megfeleljen.

Mert ugye repülni nem lehet csak úgy általánosságban : valahova el is kell jutni azokkal a szárnyacskákkal. Én viszont kénytelen voltam belátni, hogy a nagyszobában nincs igazán alkalmas hely a landoláshoz. 

Ha nincs, hát majd csinálunk ! 

Szerencsére maradtak még fel nem használt gyümölcsfaágaim, amikből a kalitka ülőbotjai készültek : ezekből gondoltam megalkotni a leszállóhelyeket a szoba különböző pontjaira. 

Először is csináltam egy hintát a csillárra : ez volt a legegyszerűbb.

A többi se lett volna túl bonyolult, ha lettek volna hozzá megfelelő eszközeim. De persze nem voltak, mert hiába tartok itthon egy kisebbecske barkácsboltot, Murphy törvényeinek megfelelően mindig pont az nincs, ami éppen kellene. 

Sebaj : kicsit változtatnom kellett ugyan az eredeti koncepción, de azért így is remekül tönkre tudtam tenni a szoba berendezését. 

Az ősöreg szekrényért csöppet se fájt a szívem : minden lelkifurdalás nélkül belefurkáltam a megfelelő lyukakat a kampócskák számára, amik az ágakat tartják.

A kispolcok meggyilkolása szintén nem okozott lelki kínokat – azt viszont borzasztóan sajnáltam, hogy imádott kis petróleumlámpáim egész gyűjteményét örök nyugalomra kellett helyeznem egy kartondobozba. 

A polcokra plüss macik kerültek – ami ugyan látványnak elég sajátságos, de legalább nem veszélyes. A macikat akár le is verhetik az én kis gazfickóim, garantáltan nem lesz belőle semmi bajuk. 

Hogy mindez megvolt, következhetett a kalitkatakarítás és minden egyéb, ami ezzel jár – estefelé azonban mégiscsak eljött a várva várt pillanat, amikor végre feltárult a kalitka ajtaja, és raboskodó madárkáim számára ütött a (kicsit nagyobb) szabadság órája. 

Ők azonban köszönték szépen, nem kértek belőle. 

Hogy az ajtó nyitva van, azt először talán észre sem vették, később meg (amikor furmányos módokon felhívtam rá a figyelmüket) inkább riasztotta őket ez a váratlan szabálytalanság, mint vonzotta.

Hát persze !

Hiszen a nyitott ajtó nem csak azt jelenti, hogy ők bármikor kijöhetnek, hanem azt is, hogy én bármikor benyúlhatok. Abból pedig ugye sose szokott kisülni semmi jó… 

Mikor már vagy két órája nyitva volt az ajtó, és még mindig nem történt semmi, gondoltam, segítek egy kicsit.

Erőszakkal kivenni nem akartam őket, hogy ne maradjon rossz élményük a kalitkán kívüli létezéssel kapcsolatban – viszont betettem nekik egy negyedik ülőbotot, aminek a vége kivezetett az ajtón. 

Továbbá a kalitka külső falára is fölraktam két műanyag rudacskát, közvetlenül az ajtó mellé, hogy a megszokott helyük közvetlen közelében barátkozhassanak a szoba légterével. 

Az én édes picinyeim azonban nem akartak barátkozni egyáltalán.

A nyitott ajtónak még csak a közelébe sem mentek, véletlenül sem. Úgy nyilatkoztak, hogy köszönik szépen, de nekik egyelőre pont elég annyi szabadság, amennyi a kalitkában megadatott. 

A negyedik bot ötlete mindössze arra volt jó (de az is valami), hogy erre rárepülve és erről továbbhaladva végre mindketten eltöltöttek néhány másodpercet a harmadik, legalsó boton. Ki tudja, miért : azt egyszerűen nem hajlandók használatba venni. 

Képek persze megint nem készültek a Nagy Pillanatról – pont azért, hogy el ne riasszam őket a vakuval. Sajnos azonban így sem szerettek bele az alsó botba : azóta megint nem jártak arra még véletlenül sem.

(2006)