Hogy mik meg nem történnek egy kalitka körül !

Az ember el se hinné, hogy mennyi mindenre kell figyelni, és milyen óvatosnak kell lenni a legegyszerűbb dolgokban is ! 

A reggeleink mindig azzal indulnak, hogy kicserélem a tálkákban a vizet, és ellenőrzöm, hogy az itt-ott fellógatott kölesfürtökön akad-e még elég magocska, vagy azokat is cserélni kell. 

Ezt tettem ma is : a Főkölest (ami a leglátogatottabb helyen lóg) kicseréltem egy hatalmas, kövér és gusztusos fürtre.

Csupikám rá is harapott azonnal : megkóstolta, aztán a frászt hozta rám úgy a második falat után, mert ijedt képpel csuklani kezdett, és láthatóan nagyon nem értett valamit. Azt hittem, félrenyelt szegény, és borzasztóan megrémültem, hogy meg fog nekem fulladni. 

Szerencsére pár másodperc után valahogy mégiscsak lement a torkán a falat, én pedig megnyugodva mentem a dolgomra. Azt mindenesetre még észleltem közben, hogy a kölest Csupi azonnal otthagyta, Csipike pedig meg se kóstolta – de nem találtam különösnek a dolgot, mert betudtam az ijedségnek. 

Amikor legközelebb megálltam a madárkák előtt, megcsapott valami gyanús illat. Azaz dehogyis illat : valami bűz. Mintha rohadna vagy penészedne valami a kalitkában.

De hát ez képtelenség – hiszen annyira vigyázok !

Viszont a bűz mégiscsak ott volt… 

Egyenként leszedegettem a magocskás tálkákat : gyönyörű tiszta volt mindegyik, és nem éreztem semmi szagot bennük.

Akkor mi bűzölög ?

A madárkaki lenne ilyen büdös ? Éppen ma reggeltől ? Mivelhogy idáig sose éreztem semmi szagát annak se… 

Mindegy – arra az álláspontra jutottam, hogy bizonyára végképp kitört rajtam az elmebáj, mert íme, szagokat érzek ott, ahol semmi se bűzlik.

Megint futottam néhány kört a dolgaim után – de később újra csak éreztem a dohos büdösséget. 

Szaglászni kezdtem, mint egy megkergült kopó. 

Először mégiscsak a vízre gyanakodtam, aztán a botra, amin a madárkák legtöbbet ülnek – mert bizony mind a kettőnek határozottan szaga volt.

De a víznek csak addig, míg ki nem vettem a kalitkából.

A botot kivenni kissé bonyolult lett volna, viszont megszagoltam a többit is, és azok nem bűzölögtek egyáltalán. 

Csak ekkor jutott eszembe a köles. Arra valahogy egyáltalán nem gyanakodtam.

Pedig az volt a bűnös.

A gyönyörű, hatalmas, frissen beakasztott kölesfürt valami olyan eszméletlen bűzt árasztott, amilyet ki se néztem volna belőle. Mintha már rohadna az egész – noha teljesen egészségesnek látszott. 

Szaladtam vissza a konyhába a dobozhoz : naná, hogy ugyanolyan dohos volt az éppen megkezdett zacskó többi lakója is.

Bontottam egy másik zacskót (szerencsére van bőven tartalék) : azzal nem volt semmi baj. Viszont némelyik zacskón már bontatlanul érzem, hogy azokat is ki kell majd dobnom. 

Így legyen az ember előrelátó…!

Bespejzoltam a sok gyönyörű kölesfürtöt (pont azért, mert különlegesen szépek és nagyok voltak), aztán csak azt értem el vele, hogy négy-öt zacskónyi különlegesen szép köles fog bontatlanul díszelegni a kukában. 

Szegény Csupi meg még meg is kóstolta !

Talán nem is félrenyelt szegénykém, hanem csak azért nem akart a falat lemenni a torkán, mert érezte, hogy valami nem stimmel vele. Bár (ha jól tudom) a madarak nyelvén nincsenek ízlelőbimbók – legalábbis a galambokról ezt olvastam valahol. 

Borzasztó bánatos vagyok, hogy ennyire résen kell lenni a madárkáim számára vásárolt eleségek és játékok kiválasztásánál.

Rengeteg pénzt kiszórtam már az ablakon, de nem ettől vagyok szomorú – hanem mert én valahogy úgy képzeltem, hogy amit az állatos boltok kifejezetten ezeknek a tökéletesen kiszolgáltatott kis lényeknek kínálnak, az minden tekintetben csakis hibátlan, veszélytelen és ártalmatlan lehet.

Kénytelen vagyok megtanulni lassan, hogy nem így van.

(2006)