Ez az idilli kép fogadott ma estefelé, amikor hazajöttem. 

Drága kis gazfickóim édesdeden szunyókáltak a két hintán, és annyira aranyosnak találtam a látványt, hogy muszáj volt lekapnom őket, noha a vaku villanásával máris kockára tettem az esténk békés hangulatát, még mielőtt egyáltalán felfogták volna, hogy megérkeztem. 

Az utóbbi napokban alig csináltam róluk képeket, ugyanis hétfőn (vagy kedden ?) reggel úgy találtam, hogy Csipikének valami baj van a szemével, és ettől borzasztóan megijedtem. Nem akarta kinyitni a jobb szemecskéjét – illetve ha mégis, akkor csak pislogott vele.

Persze rögtön arra gondoltam, hogy talán tönkretettem szegénykémet a sok villogással, amit a vaku produkál. Borzasztóan bántott a dolog, és azonnal megfogadtam, hogy ezentúl kordában tartom a fotómániámat. Továbbá a külön nekik vásárolt és felszerelt kislámpát se gyújtottam fel egész héten, mert úgy látom, Csipi jobban érzi magát a gyengébb fényben. Meg még egy ócska kéztörlőt is szolgálatba helyeztem a kalitka oldalára tűzve, hogy felfogja a monitor és az én kislámpám fényét. 

Hála Istennek : a probléma gyorsan rendeződött, Csipi szemén már napok óta nem látok semmi gyanús elváltozást. Végül is lehet, hogy csak belement valami szegénynek, amikor úgy hunyorgott vele – de azért a vakuzással igyekszem nem túlzásokba esni, mert azt bizony akkor is utálja a kisasszony, ha nem attól lett beteg egy fél napra a szeme. 

Na szóval : ma mégiscsak megörökítettem őket, amikor hazajöttem. 

És mire mindezt leírtam, már el is jött a pillanat, amikor haladéktalanul meg kellett szegnem a fogadalmamat. 

Csipi kisasszony nem először tesz tanúságot gondolatolvasói képességeiről : most is úgy viselkedett, mintha csak elolvasta volna, hogy mit írok éppen. Gondoskodott róla, hogy eszembe se jusson tartani magam a fényképezés korlátozásával kapcsolatos irányelvekhez. 

Végre eljött a pillanat, amikor úgy találta, hogy ideje felséges lábacskáival felszentelni a legalsó botot, és ezáltal Csupinak is engedélyezni az azon való tartózkodást.

Ezt vártam már hetek óta !!!

Ez volna a leghosszabb útvonal a repülésre : a középső botról az alsóra. Csupi már többször kipróbálta, de sose kapott engedélyt a használatba vételre, mert Csipikének valamiért nem sikerült odarepülnie, azt meg ugyebár Csupika se csinálhatja, amit Csipi nem tud. 

Ma viszont megtört a jég : Csipinek végre sikerült valahogyan mégiscsak eljutnia az alsó botra – vagy talán előbb arra, amit a kalitkából való távozáshoz tettem be segítségnek, és azóta is ott van. 

Hogy aztán mi volt itt egész este !!! 

Arany madárkáim vagy három órán keresztül röpködtek fáradhatatlanul ide-oda, és közben akkora zajt csaptak örömükben, hogy komolyan aggódni kezdtem a szomszédok nyugalmát illetően.  

De nem volt szívem lecsendesíteni őket.

Ilyen lelkesnek és ilyen vidámnak még sose láttam a madárkáimat ! Annyira örültek az új röpködési lehetőségnek, hogy még este tíz után sem akarták abbahagyni a viháncolást, pedig akkor már az éjszakai takarót is rájuk terítettem, sőt a saját kislámpámon kívül az összes villanyt is leoltottam. 

Máskor még rájuk sem kell terítenem a takarójukat : ha csak meglátják összehajtogatva a kezemben, máris abbahagynak bármilyen tevékenységet, és engedelmesen elvonulnak a hálóhintájukra.

Ma azonban még a takaró alatt is folytatták a röpködést, létrázást, csilingelést – meg minden egyebet, ami éppen eszükbe bírt jutni. Nem akarták befejezni a napot sehogyan sem.  

Azt hiszem, ma először láttam boldognak őket.

Csipinek még a szeme is nevetett, és annyi puszit kaptam a kisujjamra, hogy a végén már én húztam el, mielőtt véletlenül megeszi vacsorára, puszta szeretetből.

(2006)