Az első kirepülés történetével adós vagyok még – de nem is tudom jól elmesélni, mert nincs kizárva, hogy én nagyobb pánikba estem, mint szegény Csipi, és emiatt nem emlékszem pontosan minden mozzanatra. 

Az biztos, hogy a Nagy Kaland elejét észre se vettem. Vélhetően pont ezért történhetett meg egyáltalán : ha hívogatom és biztatgatom, mint eddig, akkor valószínűleg most se jött volna ki a Bátor Amazon. 

Én azonban a gyümölcsös mese megszerkesztésével voltam elfoglalva, és a kalitkára csak igen mérsékelten figyeltem. Amikor mégis észrevettem a kisasszonyt az egyik külső boton ücsörögve, először el sem akartam hinni, hogy jól látom, amit látok. 

Talán (sőt biztosan) az lett volna helyes, ha a továbbiakban is kimaradok az eseményekből… Hagyni kellett volna szegény Csipit, hogy a maga tempójában, a maga esze szerint kezdje el használni a hirtelen rászakadt szabadságot. 

De ezt csak utólag látom ilyen világosan. Akkor egyrészt baromira örültem, másrészt nagyon meg is ijedtem, hogy mi lesz most ebből. És persze meg is akartam örökíteni rögtön a Nagy Eseményt (noha tudtam, hogy nem kellene), mert az pótolhatatlan veszteség lett volna, ha az Első Repülésről nem maradnak képek. 

Na szóval : amikor végre észleltem, hogy mi van készülőben, első dolgom volt agyondicsérni és biztatgatni Csipit, hogy ha már kijött, menjen tovább is. Lehetséges, hogy már ettől zavarba jött szegény. 

Mindenesetre addig nagyon meg volt elégedve magával, míg a két külső boton és a kalitka ajtaján ücsörgött : kaján vigyorral hallgatta Csupika siránkozását, aki persze teljesen odavolt, hogy Csipikéje elhagyta őt. 

Csipi ekkor még élvezte a helyzetet és el volt ragadtatva a saját bátorságától – bár amikor rájött, hogy a kalitka rácsán keresztül nem tud visszamenni Csupihoz (aki belülről hűségesen követte mindenhova, míg a rácsokon mászkált), akkor szerintem már megijedt, vagy legalábbis elbizonytalanodott. 

De úgy volt vele, hogy ha már belevágott a Nagy Kalandba, nem hátrál meg mindjárt az elején. Én is lelkesen biztatgattam közben (azt már régen értik mind a ketten, hogy mit jelent a „Repülj !!!” felszólítás), így végül mégiscsak rávette magát, hogy kipróbálja a szárnyacskáit. 

Szegény kicsi madaram !!! 

Ennél nagyobb csalódás még biztosan nem érte rövidke életében ! Ugyanis ő mindeddig abban a hitben élt, hogy TUD REPÜLNI. Most meg pillanatokon belül kiderült, hogy mégse… 

Csak vitték a szárnyacskái össze-vissza – azaz dehogyis vitték : leginkább pörgették. Szegény Csipikém dugóhúzóba került. Rémisztő sebességgel forgott a saját tengelye körül, úgy két méter magasságban, és nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, hogy most mit kéne csinálnia.

Ráadásul Csupi közben odalent őrjöngött : komolyan aggódtam, hogy ő fog belepusztulni a Nagy Kalandba, nem is Csipi, mert még infarktust kap nekem az aggodalomtól. 

Csipike aztán valahogy kikeveredett a dugóhúzóból, de továbbra is inkább csak körbe-körbe sikerült röpködnie. Láthatóan meg volt rémülve, és ijedtében nem talált semmi biztos pontot, ahova leszállhatna. Így került először a kisasztalra, aztán meg a telefonos komódra. 

A kisasztalon nagyon tetszett neki a spirálos gyertyatartó : azon mászkált egy kicsit, majd ráült az egyik mécses tetejére pihegni. Itt már képet is csináltam róla : annyi eszem azért még maradt, hogy magát a röpködést nem szabad fényképeznem. Csak olyankor villogtattam a vakut, amikor ő biztonságos helyen, nyugodtan csücsült. 

Nyugalom ide, biztonság oda : szegény Csipi egyértelműen pánikba esett még az elején, és szerintem fogalma sem volt róla, hogy mit csinál.

Csupika a kalitkából ordított folyamatosan, Csipi meg a levegőből : rémülten zokogtak mind a ketten, és alighanem már az első öt percben ezerszer megbánta a Hős Amazon, hogy belevágott ebbe a kalandba. 

Valahogy aztán mégiscsak megtalálta az egyenes irányt, mert kétségtelenül fölrepült a karnis tetejére. Ott elég sokáig elidőzött : először csak kifújta magát és próbált megnyugodni, később valamennyire tudatosult benne, hogy mennyivel fölöttem van, és ennek örült – utóbb azonban már nagyon szeretett volna lejjebb kerülni, de nem mert elindulni.

Ott rikácsolt szegénykém a félelmetes magasságban, Csupi meg kontrázott neki a kalitkából. Teljesen kifordult önmagából mind a kettő. Főleg Csupika volt nagyon elkeseredve. 

Mivel Csipi láthatóan nem mert lejönni, próbáltam neki segíteni. 

Először csak egy botot tartottam a fejem fölé, hogy az már nincs olyan messze a karnistól, repüljön rá – de vagy nem értette meg az én okos kis madaram, vagy az én számlámra írta az egész balul sikerült vállalkozást, és jobbnak látta, ha a továbbiakban kihagy a megoldásból. 

Hogy a botos ötlet nem jött be, Csipikém viszont továbbra is szívet tépően zokogott, hoztam egy partvisnyelet. Ezt már föl tudtam dugni egészen az orra elé. Azon a végén egy műanyag akasztó van, jó nagy lyukkal : ha akart volna, simán rá tudott volna ülni az én vakmerő madaram. De nem akart. Megértett már ennél bonyolultabb dolgokat is : nem arról lehetett szó, hogy nem látja át, minek nyúlkálok bottal az orra előtt. Egyszerűen nem óhajtotta igénybe venni a segítségemet, mert nyilván elveszítette a bizalmát a jó szándékomban. 

Jobban tette volna pedig, ha él a felkínált lehetőséggel, mert így pechjére pont a szekrény tetején lévő vázát nézte ki magának célpontul, benne a száraz rózsákkal.

Elég nagy marha vagyok, és mégiscsak felelőtlen gazdi : számtalanszor eszembe jutott, hogy még a rózsákat is likvidálnom kell (van belőlük több helyen a szobában), mielőtt kiengedem a madarakat – de valahogy mindig megfeledkeztem róla. Most meg Csipi pont belerepült a csokorba… 

Nem láttam, hogy valami baja történt volna (az ijedségen kívül), de szegény madaramnak ez már aztán végképp sok volt a jóból meg a szabadságból.

Eszét vesztve menekült a szekrény tetejéről – és ekkor találta meg végre a hintát a csilláron.   

A hinta persze hatalmasan kilengett Csipi lendületétől – de amikor megállítottam, szegény kis madaracskám végre biztonságban érezte magát. Ha nem ilyen előzmények után kerül oda, meg ha Csupi nem zokog egyfolytában a kalitkából, szerintem a hintát igencsak élvezte volna a kisasszony. Még ilyen zilált lélekkel is nagyon jól elücsörgött rajta, és itt végre meg is nyugodott. 

Persze a kalitka még messze volt, Csupi ordított, Csipike még egyszer elindulni nem mert (talán nem is nagyon akart) : elérkezettnek láttam az időt, hogy felajánljam megint a segítségemet. Muszáj volt – ugyanis a hintán elértem őt, és féltem tőle, hogy mi lesz, ha megint fölrepül nekem olyan helyre, ahonnan nem tudom lehozni. 

Csipikém kicsit kérette magát (ennyivel tartozott az önérzete romjainak), de aztán belátta, hogy igazam van : engedelmesen ráült az ujjamra, és hagyta magát visszaszállítani a kalitkába. Nagyon ki lehetett borulva, mert az indokoltnál sokkal erősebben kapaszkodott a kezembe. 

Na, hogy aztán a kalitkában mi volt – hát azt látnod kellett volna !!!

Elmesélni nem lehet, fényképezni meg nem fényképeztem, mert bunkóságnak éreztem volna megzavarni a találkozás örömét a vakuval. 

Mit örömét ???!!! Ez nem is jó szó ide ! Örömnél sokkal több volt, amit az én két madárkám produkált, amikor végre újra visszakapták egymást. Komolyan mondom : legszívesebben sírva fakadtam volna, annyira megkapó volt a találkozásuk.

Csupika majd’ megette Csipit : azt se tudta, hogy simogassa, ölelgesse, puszilgassa az elveszettnek hitt barátnőjét. Most az egyszer Csipi is megszelidült : sírt és panaszkodott Csupinak, bújt hozzá, mintha soha egy centire se szeretne eltávolodni  mellőle. Mind a ketten úgy viselkedtek, mintha Csipi a biztos halál torkából jött volna vissza.

(2006)