XSzegény, szegény pici madárkáim !!! 

Ma reggel szenvedték meg csak igazán a tegnapi Nagy Kalandot ! 

Ugyanis (a sok izgalomtól meg az előtte végigcsinált szörnyű naptól, plusz még a levélírás miatti késői lefekvéstől) úgy aludtam, mint egy darab fa : hat óra helyett fél hét előtt öt perccel ébredtem. 

Drága kis nyomorultjaim huszonöt percen keresztül élvezhették egyszerre HAT ordító vekker hangját – illetve utóbb már csak ötét, mert a hatodik feladta, és beledöglött a hiábavaló erőfeszítésbe. 

Édes picinyeimnek mindehhez egy hangjuk nem volt (vagy nem tudom, hogy volt-e) – mindenesetre én azóta is csodálkozom, hogy nem kaptak infarktust.

Rettenetesen sajnálom őket, mert a tegnap este igazán gyönyörű volt : nem kellett volna elrontani egy ilyen szörnyű ébresztéssel. 

És akkor most itt van az éjszaka írt levél : 

Azt kérdezed, hogy jöttek ki ?

Hát mit tudom én !!!

Egyszer csak kint voltak ! 

Akkor már vagy egy órája nyitva volt az ajtó – ám Csipike úgy tett, mintha nem látná, vagy mintha nem tudná, hogy mit lehet kezdeni vele.

De persze látta is meg tudta is – ugyanis rögtön hisztis lett és veszekedni kezdett, mihelyst az ajtót kinyitottam. Nyilván kellemetlen emlékeket ébresztett benne a nyitott ajtó látványa. 

Mindegy – valójában egyáltalán nem is hittem, hogy kirepül, csak a tisztesség kedvéért adtam meg a lehetőséget, hogy rajtam ne múljon a dolog.

Az embergyereknél is megvan minden funkció kialakulásának a maga ideje : ha nem akkor tanul meg valamit, amikor kellene, később már nem lesz tökéletes.

Hát nehogy már a tollas gyerkőceim miattam ne tanuljanak meg rendesen repülni !!! 

Mindenesetre én szinte meg is feledkeztem az ajtóról : valami levéllel voltam elfoglalva, vagy már mit tudom én, mivel – és egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy szárnyacskák csattognak mellettem. 

Méghozzá nem is Csipié !!! 

Ezúttal Csupika volt a Nagy Hős – Csipinek kellett néhány másodperc, míg követni merészelte. De persze megtette, mert azt már aztán végképp nem bírta volna elviselni a kissé túlfejlett, ám megtépázott önérzete, hogy Csupika bátrabb legyen, mint ő. 

Csak nagyon halkan merem megjegyezni, hogy Csupinak bizony jobban sikerült az első próbálkozás, mint szegény Csipinek szombaton. 

Ő is körkörösen kezdett el röpködni, de dugóhúzóba nem került, és megrémülve sem volt annyira a nagy légtértől, mint Csipike.

Aztán meg az egyenes irányt is hamarabb tartani tudta – amire Csipi tulajdonképpen még mindig nem képes.

Illetve nem is az egyenes itt a lényeg, hanem egyáltalán az irány : úgy látom, Csupika nagyjából oda repül, ahova szeretne, szegény Csipi meg oda, ahova sikerül neki. 

Azért ez nagy disznóság a sorstól, és borzasztóan sajnálom szegény kis boszorkányomat : végül is ő volt az, aki Csupikát megtanította repülni – most meg kiderül, hogy a tanítvány szó szerint túlszárnyalja mesterét. 

Csipi amúgy annyira okos és annyira ügyes minden másban, hogy megint csak a szemére gyanakszom szegénynek.  

Emberben az albínók általában vakok vagy gyengénlátók… Csipi ugyan nem albínó, hanem lutínó – de állítólag a dolog lényege ugyanaz.

Lehet, hogy nem lát jól szegény.

Azt már többször megfigyeltem, hogy az erős vagy éles fény nagyon zavarja. Ez is stimmel : az ember-albínók mind sötét szemüveget hordanak. 

Ezzel együtt ma sokkal jobban élvezte a röpködést, mint szombaton.Hát persze, mert nem volt egyedül !

Az elején kicsit féltek, de aztán megnyugodtak (én is úgy csináltam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ők kint vannak a szobában – mint ahogy az is kell, hogy legyen) – és a vége felé már olyan otthonosan ücsörögtek a karnison meg az ágakon, mintha soha nem is akarnának visszamenni a kalitkába. 

Éjszakára azonban mégsem hagyhattam kint őket, így szép nyugodtan, de határozottan közöltem velük úgy fél tizenegy körül, hogy most már nincs mese : ideje aludni menni. Kint voltak legalább két órán keresztül… 

Ültek szépen egymás mellett a szekrény tetején egy vékony, hosszú ágon, ami teljesen le is hajlott a HATALMAS súlyuk alatt.

Hoztam a sámlit, és megpróbáltam Csipit az ujjamra ültetni. Rá is ült vagy háromszor, de amikor mozdultam vele, mindig visszalépett az ágra.Féltem, hogy megijed és fölrepül megint a karnisra vagy a csillárra, ahonnan nem tudom levenni, és akkor az éjszakámnak lőttek. 

De nem repült föl se ő, se Csupika.

Szerintem nem bánták már, hogy vissza akarom szállítani őket a kalitkába, csak hát ugye önérzet is van a világon, és egy magára valamit is adó kismadár mégse omolhat egy szárnyatlan karjaiba. 

Hogy sikerülni fog, amit hamarjában ki bírtam találni megoldásnak, azt nem gondoltam komolyan egy pillanatig sem. De sikerült – nyilván azért, mert a madárkák is ugyanazt akarták, amit én, csak ezt nem kötötték az orromra. 

A kalitkába való visszaszállítás a következőképpen történt : 

A sámlin állva megragadtam a dög nehéz és hatalmas üveg vázát, mégpedig fél kézzel, mert a másik kezemmel az ág végét kellett tartanom, amin ültek. Annyira vékony és olyan hosszú az az ág, hogy már amúgy is karikába hajlott a súlyuk alatt: mozdítani nem lehetett volna, ha nem fogom meg. 

Igyekeztem egészben földet érni a sámli fantasztikus magasából, aztán nagy óvatosan, lassan, madárkáimat folyamatosan szóval tartva haladni a kalitka felé.

Meg is érkeztünk épségben – most már csak be kellett valahogy tessékelnem őket.

Szerencsére szorosan egymás mellett ültek, az ág meg nagyon vékony és nagyon hajlékony volt : meg tudtam hajlítani U alakban annyira, hogy befért a kalitka ajtaján. A madárkák ültek az U fenekén, illetve csúcsán, mert persze fordítva kell az U betűt elképzelni.

Tulajdonképpen be se kellett nyomnom az ágat az ajtón : amint meglátták a kalitka belsejét, úgy röppentek be a kedvenc botjukra, mint aki az égszakadás elől végre bemenekül egy biztonságos kapu alá. 

A megérkezés valami tündéri volt megint !!! 

Hiába, hogy most végig együtt voltak, és a kalandozásaik során is legtöbbször összebújva ücsörögtek valahol – azért a jól ismert kis lakosztályukban előadták majdnem ugyanazt a jelenetet, amit már szombaton is láttam, amikor Csipike végre visszatért a zokogó Csupihoz.

Most is össze-vissza puszilták, ölelték, simogatták egymást : azt se tudták, hogy örvendezzenek, hogy végre hazataláltak.

Úgy látszik, mégiscsak szeretik a helyüket a kis disznók. 

Hogy a Nagy Visszatérés után tíz percen belül elaludtak és azóta sincs egy hang sem, pedig zörgök nekik itt a géppel, azt talán mondanom sem kell… Ilyen jók akkor voltak utoljára, amikor hazahoztuk őket Gyálról. 

Fogom is őket röptetni mindennap : hadd ügyesedjenek és hadd fáradjanak el tisztességesen estére !

Bár lehet, hogy két hét múlva már a szoba is kicsi lesz nekik… 

(2006)