Úgy látszik, idén valamiért haragszik rám a Mikulás… Talán azért, mert itthon nem készültem fel méltóképpen a fogadására. A suliban (nagyjából) igen – de a jelek szerint az nem számít.
Nagyon szerettem volna minél hamarabb hazaérni tegnap, nem is pont a Mikulás miatt, hanem egyáltalán : úgy találtam, hogy két hosszú nap között jár annyi nekem is meg a madárkáknak is, hogy legalább este tudjunk egy kicsit nyugodtan örvendezni egymásnak és a Mikulásnak.
A lyukas órámon kiszaladtam vásárolni, hogy ennyivel is előbbre legyek : cipeltem Csillaghegyről a mázsás hátizsákot, és azt hittem, hogy megéri. Alig vártam, hogy hazaérjek szegény kis árváimhoz, akik kora reggel óta egyedül vannak és nyilván alszanak – hát legalább este kapjanak elég időt a játékhoz és a röpködéshez !
A Mikulás azonban másképp döntött.
Azt még megengedte, hogy a HÉV-vel bezötyögjek a Batyira, a metróba azonban már hiába mentem le. Pár perces várakozás után a hangosbemondó felkérte az eléggé méretesre duzzadt tömeget, hogy hagyjuk el az állomás területét, a szerelvények nem közlekednek.
A mázsás hátizsák alatt úgy éreztem magam, mint akit fejbe csaptak. Ahhoz sem volt erőm, hogy mérgelődjek.
Hát hogy lehet a Batthyány térről az Örsig eljutni másképp, mint metróval ?!
Sehogy !
Illetve egyetlen módon : vissza a HÉV-re, aztán az Árpád-hídtól körbe egyes villamossal a Stadionig. Onnan meg már akár gyalog is hazavánszorgok…
Hát ez lett az én korai hazaérkezésemből. Valamiért nem akarta a Mikulás, hogy hosszan és felhőtlenül ünnepeljük a madárkákkal az estéjét.
Édes picinyeim szunyókálva vártak, illedelmesen ücsörögve az egymás melletti hintákon. A szokásosnál gyorsabban magukhoz tértek, és úgy tűnt, örülnek nagyon, hogy végre világos van.
A Mikulás a legkedvesebb mézes rúdjukat hozta nekik – mégpedig nem is akárhova, hanem furmányos módon a legalsó ülőbot belső végére, amerre nemigen szoktak járni.
Jól tette, hogy oda tette : a gyerkőcök észlelték az ajándékot és – csodák csodája – igenis hajlandók voltak érte ellátogatni az eddig felderítetlen területekre.
Sőt !
Ha már ott voltak az alsó boton, végre rájöttek arra is, hogy milyen jókat lehet röpködni az alsó és a középső bot között.
Ezt vártam már hetek óta !!!
Annyira élvezték az újabb útvonalon való röpködést, hogy nem is voltak hajlandók kijönni a kalitkából. Köszönték szépen : úgy találták, hogy pont eléggé el tudnak fáradni kalitkán belül is – és az ugyebár mégiscsak biztonságosabb…
Nyitva volt az ajtó jó két órán keresztül, de az én madárkáim bizony rá se hederítettek.
Sokkal fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva : sürgősen ki kellett próbálni és használatba kellett venni mindent, ami a lakosztályuknak a bal alsó felében helyezkedik el.
Hatalmasan örültek a két (sőt három) újabb létrának, a kék tükörnek, meg a pici kis narancssárga etetőnek, amiben most éppen sárga köles van.
Olyan vircsaftot csaptak és úgy lelkendeztek, mintha nem lett volna mindez már eddig is, kezdettől fogva úgyanígy az orruk előtt.
A Mikulás tehát végül is óriási örömöt és nagyon jókedvű estét hozott a madárkáimnak – pedig jószerivel nem is kaptak más ajándékot, csak azt, hogy felfedezték végre az eddig még nem használt játékaikat.
Most már csak az alma és körte formájú kis etetőket kellene használatba venni (na meg a kalitka oldalsó ajtajára akasztott „kis szobát”), és akkor elmondhatnám végre, hogy belaktuk az egész kalitkát.
(2006)
Kommentek