Arany pindurkáim féltek az Ágitól : ezt onnan lehet tudni, hogy azonnal elvonultak a kalitka hátsó falán lévő kakasülőkre (amik amúgy kölescsipeszek, de ők ülőkének használják), és onnan pislogtak eléggé ellenségesen, hogy mi ez az új vendég már megint. 

Ágicska nem is igyekezett megbarátkozni velük : tulajdonképpen meg se nézte őket úgy igazán. Közelébe se ment a kalitkának, pedig látni nagyjából úgy lát, ahogy én – vagyis ilyen pici madarakból három lépésről már semmit.

Itt volt már vagy két órája, mikor kiderült, hogy Csupikát KÉKNEK gondolja… Akkor épp a konyhában voltunk : el se akarta hinni, hogy szegény madár nem kék, hanem zöld. 

Azt viszont nem bánta, ha kiengedem a dögöcskéket a jelenlétében.

Köröztek is a kis drágáim rendesen a fejünk fölött : addigra beletörődtek, hogy itt van az Ági. Meg persze izgatta a csőröcskéjüket, hogy mi minden van az asztalon. (Ági hozott egy rahedli cukrászsüteményt.)

Lerepülni hozzánk egyelőre nem mertek, de nagy érdeklődéssel szemlélték az eseményeket, és látszott a szemükön, hogy szívük szerint asztalhoz ülnének ők is.(Egy rendes papagáj még a gazdi sörébe is beleiszik, mert minden kell neki, ami a gazdinak van.) 

Este megint nagy cirkuszok voltak az elalvás körül – azért is nem mertem hosszabb levelet írni Neked, mert addigra végre elaludtak, de a billentyűk kattogásával megint fölébresztettem őket. 

Nem tudom, mi baja lehetett Csipikének : olyan hisztis volt megint, amilyen a legrosszabb napjain szokott lenni. Egyik hintán sem tűrte meg Csupikát (pedig most már három is van) : akármelyikre repült föl az a kis szerencsétlen, Csipi mindig utánament és lezavarta. Csupika meg csak zokogott, és folyton puszit akart adni ennek a ronda boszorkánynak. 

Előbb finoman szidtam a kis drágámat (nagy balhét nem akartam csinálni, tekintettel a karácsonyra) – de aztán megsajnáltam, hogy biztos neki se jó ilyen bolondnak lenni, és szépen az ujjamra vettem, csak úgy a hinta mellett.

Olyan hideg volt a lábacskája, hogy egészen megsajnáltam. Biztos nem jó neki azon a hülye hintán ülni, aminek egy simára esztergált fadarab a rúdja – de hát mit csináljak, ha egyszer nem vagyok képes még egy olyan hintát találni, ami igazi faágból van ? 

Ült a boszorkány szép nyugodtan az ujjamon, közvetlenül a hinta rúdja mellett, és lassan átmelegedett az a tündér kis lábacskája. Én közben magyaráztam neki mindenféle szépeket : ő nézett rám figyelmesen, aztán egyszer csak kezdett bóbiskolni.

Az ujjamon !

Ami már enyhén szólva zsibbadt, mert van ám súlya egy ilyen pici kis madárnak is, ha kellően hülye pózban, a kezedet kitekerve kell ácsorognod a kalitka mellett.

Mondtam neki, hogy vissza kéne másznia a hintára.

Ennek érdekében az ujjamat egészen odaillesztettem a hinta rúdja mellé – amiből az lett, hogy Csipikém hátralépett a mutatóujjamról a középsőre. Azon is bóbiskolt egy darabig, aztán – amikor azt illesztettem a hinta mellé – átlépett róla a gyűrűs ujjamra. Azon már alig bírtam megtartani… A kisujjam már végképp nem bírta volna el a nagy fenekét, így kénytelen voltam kicsit erőszakosabban fellépni, és akarata ellenére visszatessékelni őt a hintára.

Kicsit sírdogált szegénykém, de addigra már úgy elálmosodott az ujjamon, hogy végül is minden baj nélkül aludt tovább. De teljesen egyértelmű volt, hogy szíve szerint az ujjamon töltené az éjszakát. 

Ezt nem bánnám én sem (mármint az együtt alvást), de egyrészt nem tudok belemászni az ágyikómba, ujjamon a madárral, másrészt félnék, hogy reggelre agyonnyomom szegényt alvás közben.

Pedig tudok olyan papagájt (igaz, hogy az nimfa : kicsit nagyobb, mint a hullámos), aki rendszeresen bemászik a gazdi paplanja alá, amikor az leoltja a villanyt alváshoz. Hogy aztán tényleg együtt alszanak-e egész éjjel, azt nem tudom. (Ez a gondnokunk papagája.) 

Most megint eléggé feszült a helyzet : ha fölgyújtom nekik a villanyt, akkora hanggal vannak, hogy az már a szomszédokat is nyilván zavarja, ha meg eloltom, akkor sajnálom őket, hogy csak itt kuksolnak ebben a sötét sarokban.

Majd megyek mindjárt beszélgetni velük, mert bizony unatkoznak. Ki kéne engedni őket, de nem merem, mert hátha a fény odavonzza őket az ablakhoz, és ha belegabalyodnak a függönybe, nem fogom tudni kiszedni őket. Most a karácsonyfa miatt még annyira se, mint egyébkor. 

Amúgy semmi újság…

Aludtam kilenc órát, de legszívesebben most azonnal folytatnám. Kissé agyon vagyok csapva és fáj a hátam. (?????????)

Még nem vagyok sehol. Semmit se csináltam idáig, csak madarat neveltem és ezt a levelet írtam, immáron órák óta.

(2006)