El kell hogy keserítselek : én nem azért javasoltam a holnapi napot a pomázi kirándulásra, mert elfelejtettem, hogy péntekre mindkettőnknek más programja van.

Neeeeem !

Én ennél sokkal hülyébb vagyok : azt felejtettem el, hogy holnap már péntek lesz. 

Egész álló nap abban a szilárd meggyőződésben éltem, hogy ma szerdát írunk – és baromira meg voltam lepve, amikor D.Ági idecsörgött estefelé, hogy akkor megyek-e hozzá holnap.

XHát már hogy mennék ?!

Majd pénteken !

Beletelt vagy öt percébe szegénynek, míg elhitette velem, hogy holnap lesz a péntek… 

Az információ körülbelül úgy hatott rám, mintha a fejemre szakadt volna a plafon.
Azt se tudtam, mihez fogjak hirtelen.

Az egyetlen gatyám, amibe még beleférek, nincs kimosva, a kalitka nincs kitakarítva (a lakás többi részéről nem is beszélve), kaja nincs itthon szinte semmi, a szilveszterig érvényes ajándékutalványom nincs beváltva – hát akkor hogy merészel holnap már péntek lenni ?!

Mikor én még annyi mindenre akartam használni azt a jó kis csütörtököt – amiről sajnálatosan kiderült, hogy már eltelt : megette az átkozott blog. 

Hiába : Blogocskával mindig csak baj van. Úgy elvitte megint két teljes napomat, hogy észre sem vettem. 

Kellett nekem tegnap reggel meglátogatni őt…

Nem is tudom, miért : csak úgy unalomból és nosztalgiából pillantottam bele halálra ítélt művecskémbe – és találtam benne két helyes kis kommentet. Továbbá az is kiderült, hogy olvasóim száma nemhogy nem csökkent, de inkább szaporodott, mióta nem írtam egy sort sem.

Mindettől úgy meghatódtam, hogy megkegyelmeztem szegény kis Blogocskának : egye fene, hát akkor éljen még, ha ennyire élni akar ! 

A tegnapi napom teljes egészében ráment arra, hogy pótoltam az elmaradt két hetet ; a mai meg arra, hogy rendbe raktam mindazt, amit a hülye Freeblog volt szíves összekutyulni nekem.

Egészen az elejétől át kellett variálnom mindent, mert a képeknek legalább a fele máshova került, mint ahol eredetileg volt.

Márpedig ha Blogocska élni akar, nem lehet ilyen szedett-vedett !Ha csak egyetlen ember is olvassa, az előtt az egy előtt sem szeretnék szégyenkezni vele. 

Így aztán két nap megint kiesett az életemből – meg a madárkákéból is, ami nagyobb baj. 

Drága pici árváim !!! 

Mennyire vártam a szünetet, hogy majd akkor milyen sokat leszünk együtt és mennyit fogok foglalkozni velük – aztán tessék : szinte még annyi törődést sem kapnak, amennyi iskolaidőben kijár nekik. 

Itt ülök egy méterre tőlük, de csak verem a gépet rendületlenül : nem vagyok több, mint a szoba bármely más berendezési tárgya. Ugyanis szólni ugyanúgy nem szólok hozzájuk, mint mondjuk a szekrény. 

Minden rágyújtásnál elmagyarázom nekik, hogy a blogocska is róluk szól, és tulajdonképpen éjjel-nappal velük foglalkozom : köszönik szépen, nem kérnek belőle. Nekik a gazdi kéne, nem a világhír. 

De azért a kalitkát mégiscsak kitakarítottam végül. Igaz, hogy este hétkor álltam neki, de hát Istenkém : addigra lettem kész az átkozott bloggal.

Meg persze ők is akkor voltak kint. 

Ez irtó érdekes : pincurkáim le se tagadhatnák, hogy az én madárkáim. Sőt ! Még rajtam is túltesznek a megszokotthoz való ragaszkodásban.

Hiába nyitom ki nekik a kalitka ajtaját már a délután derekán, amint besötétedik annyira, hogy ne vonzza őket az ablak fénye – ők bizony ki nem repülnének világ kincséért sem, csak akkor, amikor eljön a megszokott idejük.

Komolyan mondom : mintha órájuk lenne !

Hatig csak lógnak a rácsokon és vágyakozva bámulnak kifelé – aztán hat után összecihelődnek és útra kelnek szépen. 

A röpködés újabban abból áll, hogy hátulról megkerülik a karácsonyfát, aztán néhány órácskát eltöltenek a nagy üveg váza ágain ücsörögve. Amikor megéheznek, már még csak a fát se kerülik meg : előtte mennek el, mert úgy rövidebb az út vissza a kalitkába. 

Ebben is rám hasonlítanak : nem viszik túlzásba a mozgást, ha nem muszáj...

A takarítást persze nagyon zokon vették : Csupikám, a Hős Várvédő jött is velem veszekedni, hogy mégis mit képzelek.

Irtó aranyos volt !

Minden bátorságát összeszedve odarepült a fejem fölé a kalitka tetejére, és ott kiabált mind a tíz centijével, hogy azonnal hagyjam abba ezt a szégyentelen magánlaksértést.

Csipi meg kontrázott neki a szekrény tetejéről. 

Nem is akartak aztán visszamenni a patyolatra suvickolt kalitkába. Pedig nem bántam volna, ha a porszívózást már onnan élvezik, biztonságos helyről, mert attól azért még mindig félnek.

Idő viszont nem volt ezen vitatkozni, úgyhogy végül a vázából szórták rám az átkot végig, míg porszívózni merészeltem. De utána aztán hazamentek szépen. 

A karácsonyfa eddig még megúszta : egyetlen egyszer sem óhajtották megtekinteni közelebbről, sőt a csúcsnak sem mentek neki, pedig az rossz helyen van : pont az ő légifolyosójukban a váza felé. 

Tegnap már azt hittem, hogy meglátogatják a fát : Csupikám úgy bámulta rajta az egyik kis díszecskét, hogy majd’ kiesett a szeme.

Az egész kis teste belefeszült a nagy figyelésbe : pont olyan pózban ült az ágon, amilyenből neki szokott rugaszkodni a repülésnek. 

Nem tiltottam meg neki, csak figyeltem, hogy mi készül – elvégre a karácsonyfa az övék is, nem csak az enyém.

Bár biztos nem lenne egészséges dolog a műanyag fenyőtűk között játszadozni – de kíváncsi voltam, rá bírja-e venni magát Csupi a Nagy Kalandra. 

Végül azonban nem lett a dologból semmi.

Csupika okos madár : amiről nem tudja, hogy micsoda, azt inkább elkerüli. Márpedig az égők ugyebár roppant gyanús képződmények… 

De azért képeket csináltam erről a nagy vágyakozásról, ahogy Csupi Madár ábrándozik a karácsonyfadíszes karrierről. 

Na jó…

Egy szavad sem lehet : pótoltam az egész napi elmaradást levél-ügyben.

Rég aludnom kéne, ahhoz képest, hogy holnap állítólag vendégségbe megyek.

(2006)