Mégiscsak meg kellett volna írnom már tegnap este mindazt, ami akkor hamarjában kikívánkozott belőlem – de nem tettem, mert a tegnapi dátum már el lett használva Blogocskában még hajnalban, és úgy találtam, hogy egy napra bőven elég egy bejegyzés. (Ami ráadásul nem is egy, mert három levélből lett összeollózva.) 

Most viszont már bánom, hogy legalább egy piszkozatocskát nem ütöttem össze, mert a tegnapi hangulatnak nyoma sincs bennem, és így biztosan nem is lesz olyan a beszámoló, mint amilyen eredetileg lett volna. 

Pedig tegnap gyönyörű napunk volt – ami a mairól már sajnos nemigen mondható el.

A nyúlfarknyi téli szünet utolsó napját élvezzük – azaz hogy nem élvezzük már egyáltalán, mert a holnapi nap fenyegető réme ráborul mindenre. 

Hogy nekem kezdődik a mindennapi verkli, az még csak hagyján : bármennyire is elfáradtam már, azért alapvetően szeretem azt, amit csinálok.

Most az egyszer nem magamat sajnálom a szünet vége miatt, hanem inci-pinci madárkáimat, akik bizony nagyon meg fogják szenvedni, hogy holnaptól megint félnapokat egyedül kell tölteniük a jobbára sötét kis kuckójukban, bezárva. 

Szegény kis tündéreim !!! 

Megszokták a szünetben, hogy itt vagyok mellettük – és ha más hasznomat nem is veszik a sok írkálás meg vendégeskedés miatt, azért legalább a kalitkából kiengedem őket, hogy szabadon röpködhessenek.

Meg persze sötét sincs – ami holnaptól sajnos megint lesz, mert tényleg nem sok fény jut el abba a sarokba, ahol az ő lakosztályuk terpeszkedik. 

A szívem szakad meg, ha csak végiggondolom a holnapi napjukat…Mit fognak csinálni szegénykéim órákon keresztül itt a sötétben ?

Hiszen annyira igénylik, hogy szóljak hozzájuk és szórakoztassam őket ! Pontosabban ők szórakoztatnak engem – de ahhoz, hogy kedvük kerekedjen mindenféle mutatványokat produkálni, az kell, hogy ott álljak mellettük és figyeljem őket. Ha nincs hozzá közönség, nemigen játszanak – hiába vannak ketten. 

Mindegy… Valahogy majd csak lesz, hisz megvoltak egész jól a téli szünet előtt is. Csak most nehezebb lesz visszaszokniuk a jóból a rosszba.

Meg persze nekem is nehéz beletörődnöm, hogy holnaptól kezdve jóval kevesebb időt tölthetek velük – pont most, amikor már (VÉGRE !!!) a legjobb úton haladunk az összebarátkozás felé. 

Olyan kis tündérek voltak tegnap is, hogy majd’ odaolvadtam a kalitka mellé nagy elragadtatásomban. 

Fölmásztak a kalitka elülső falán betűzködött kis kölescsipeszekre, a pocakjukat és a fejecskéjüket a rácsoknak nyomták, és onnan követelték, hogy menjek már egy kicsit beszélgetni. 

Mikor már ott álltam előttük, Csipi mindenáron ki akarta préselni a fejét a rácson, hogy elérje az én fejemet. Hogy baj ne legyen a dologból, inkább én dugtam be neki az orrom hegyét, amit aztán ő puszik tömkelegével halmozott el.

Ez a vad kis amazon olyan vigyázva, olyan óvatosan harapdálja az orromat a csőröcskéjével, hogy attól külön el kell olvadni ! 

Egy darabig enyelegtünk, aztán gondoltam egy merészet és megpróbáltam Csupikánál is kiharcolni a puszimat – gondosan ügyelve arra, hogy közben Csipike se érezze magát elhanyagolva, mert annak később szegény Csupi látná a kárát. 

Beletelt néhány percbe, míg Csupikám összeszedte a bátorságát : értette, hogy mit akarok, és valószínűleg nem is tőlem félt – csak nem tudta, hogy szabad-e neki is megtenni olyasmit, ami eddig Csipi Kisasszony kiváltsága volt. 

Csipit azonban lefoglaltam a kisujjammal (addig ő azt rágicsálta), így Csupika is megpróbálkozott egy gyors és gyöngéd puszival, míg nem volt szemmel tartva. Nem lett belőle semmi baj : a Boszorkány talán észre sem vette. Vagy csak nem volt veszekedős hangulatában… 

Idáig tehát egy szavam sem lehet erre a szép új 2007-re : hogy a félénk és rettegésben tartott kis Csupika puszit mert adni nekem, az akkora csoda, amekkorát igazán nem is vártam volna az új évtől.

Ha ilyen lenne végig az egész évem, mint amilyen az első napja volt, decemberre úgy el lennék kényeztetve, hogy már nem is lehetne bírni velem. 

Csupika tegnap készült képeit nézegetve viszont egy kicsit el is szomorodtam (mert egy önző dög vagyok) : ez a madárka bizony már nem az én édes pici babagájom, hanem egy kész fiatalember, akit lassan majd komolyan kell venni. 

A tegnapi képekről jutott eszembe először, hogy a madárkáim bizony fel fognak nőni, méghozzá hamarosan ; tavasz végére, nyár elejére talán gyerekeik is lesznek – én meg azt szeretném, ha mindig olyan bohókás és ügyetlen pincurkák maradnának, amilyennek megismertem őket. 

De azért most még (hála Istennek !) nem olyan nagyok… Amikor jókedvük van, igazi gyerekek. 

Tegnap este támadt egy Nagy Ötletem - de sajnos az én ötletemről Csipikének is eszébe jutott valami, és persze ő győzött. Két perc alatt bebizonyította (Csupika lelkes segédletével), hogy az ötletem nem ér egy fabatkát se. 

Hogy kevesebb alma szóródjon szerteszét a kalitka körül, azt bírtam kitalálni, hogy az esti gyümölcsevések idejére betűzök egy-egy papírtörlőt az etetők mögé, amik majd kalitkán belül tartják a szanaszét röpködő almadarabkákat.

Így is tettem. 

A papírokkal először azt értem el, hogy arany madárkáim közelükbe sem mertek menni az etetőknek – elvégre sose lehet tudni, mit forgat már megint a fejében ez a szárnyatlan Mami. 

Az alma azonban szorgosan illatozott, így nem bírták túl sokáig az önmegtartóztatást : a torkosságuk legyőzte a félelmüket, és hamar rájöttek, hogy a papírtörlőktől nem kell félniük. 

Az evésből viszont mégse lett semmi. 

Csipikém nem is lenne Csipike, ha csábító fehér papírok árnyékában képes volna az almával foglalkozni !

Neki a nassolásnál sokkal fontosabb dolga támadt hirtelen : haladéktalanul meg kellett szabadítania a kalitkát az oda nem illő fehér függönyöktől. 

Nem is ettek addig egy falatot sem, míg a papírok leráncigálásának kemény munkáját el nem végezték. Utána viszont, a jól végzett munka örömével, úgy vetették magukat az almára, mintha egy hétig koplaltak volna előtte. 

Tegnap is meg ma is kint voltak a kalitkából szinte egész nap. Tudom : annál rosszabb lesz nekik holnaptól, hogy nem jöhetnek ki, csak este.

De hiába a józan meggondolás : úgy voltam vele, hogy legalább addig röpködjenek kedvük szerint, amíg adott hozzá a lehetőség. Olyan aranyos, alkalmazkodó kis madarak – majd csak belenyugszanak pár nap alatt abba is, hogy holnaptól másképp lesz.

(2007)