TEGNAP ESTE :

Na – jól elintézted az estémet, a fene azt a nagyokos fejedet !

Egész nap magam alatt voltam a szünet vége miatt – de most már aztán végképp a béka feneke alatt csücsülök húsz méterrel. 

Még hogy meg kelljen válnom a madárkáimtól…!

Egy kis prüszkölés miatt…! 

Akkor már inkább a fulladás…!!! 

Csak az a baj, hogy akkor is ugyanott vagyunk : ha én megfulladok, nekik új gazdit kell keresniük. És hol találnának még egy ilyen őrültet, aki lesi minden rezdülésüket és teljesíti (majdnem) minden kívánságukat ? 

Mi lenne az én arany pincurkáimmal nélkülem ??? 

Hogy velem mi lenne nélkülük (ha mondjuk még a megfulladás előtt lemondanék róluk), arról meg már ne is beszéljünk ! 

A galambokba is majdnem belepusztultam – ha most még a pindurkáktól is meg kéne válnom, azt már egyszerűen nem élném túl. 

Micsoda egy sorscsapás tudsz Te lenni (már bocsánat…), ha egy kicsit nem figyelsz oda !!!

Hát hogy lehet allergiával fenyegetni egy amúgy is hipochonder vénasszonyt ?! Az allergia tipikusan pszichoszomatikus betegség – vagyis simán bele lehet beszélni nálam kevésbé bolond banyákba is.

Most aztán reszkethetek, ahogy a torkomon kifér – és majd addig félek az allergiától, amíg tényleg sikerül növesztenem magamban egy szép kövér példányt. 

Hát juszt se !!!!!
Tudod ?!
Juszt se !!!

Nem leszek allergiás, és kész !
Ezt én így szépen elhatároztam. 

Ha meg mégis – a madárkáimat akkor se adom senkinek !

Inkább beléjük döglök !!!

MA ESTE :

Az idei első tanítási napot szerencsésen túléltem.

Mit túléltem ?!

Maradt még bennem annyi szufla, hogy este soron kívül nekiálltam kalitkát takarítani. 

Látod – mégiscsak jó volt valamire a tegnapi ijesztgetésed : jól megrémültem, hogy majd allergiás leszek a tollacskákra vagy éppen a madárkakira, ezért elrendeltem egy hét közbeni kalitka-takarítást is a szokásos szombati mellé. 

A szerda lett az áldozat, mert egyrészt az illik a szombathoz, másrészt nem is különösebben nehéz nap a suliban, és a csütörtökben sincs semmi extra, ami miatt hamarabb kéne ágyba kerülnöm. Így mostantól fogva a szerda estéknek is megvan a kötött programjuk – akár tetszik, akár nem. 

Édes picinyeim mérsékelt lelkesedéssel fogadták ezt a hülye ötletet, hogy most már hét közben is zargatom őket a porszívóval – de különösebben nem ágáltak ellene : himbálóztak a kedvenc ágaikon a szekrény tetején, és szó szerint tojtak magasról arra, hogy mit csinálok én itt alant. 

Végre a szekrény teteje is kapott néhány újságpapírt a váza alá : idáig tartott, míg ki bírtam találni a hatalmas eszemmel, hogy tán egyszerűbb (és higiénikusabb) lenne a takarítás, ha nem a szekrény tetejére piszkítanának, hanem papírokra. 

Arra sajnos még nem sikerült rávennem a kis drágáimat, hogy ne szanaszét járjanak vécére, hanem lehetőleg a kalitkában intézzék el a dolgukat. Ahogy elnéztem ma a szekrény tetejét, nagyon úgy tűnt, mintha pont fordítva csinálnák…

Még jó, hogy máshova nem járnak : kizárólag a kalitka és a nagy üveg váza között röpködnek. 

Hogy elmentem ma dolgozni, abba végül is nem pusztultak bele bánatukban : aluszkáltak, amikor hazajöttem (mi mást is tehettek volna a tök sötétben ?), de nem voltak megsértve, és hamar magukhoz tértek.

Szinte azonnal kiengedtem őket, és ennek annyira örültek az egész napos bezártság után, hogy még a porszívózást se vették nagyon zokon. 

Viszont délelőtt igenis haragudtak, hogy elmegyek ! 

Már amikor öltözni kezdtem az előszobában (pont oda látnak), lett akkora sírás-rívás, aztán meg veszekedés, hogy majd’ a szívem szakadt meg értük. Nyilván felfogták szegénykéim, hogy röpködésről jó darabig nem is álmodhatnak, ha én készülök valahova. 

Mindegy – este pótolták, amit nap közben elmulasztottak.

Nyitva volt az ajtó úgy fél hattól tízig, és az idő nagy részét tényleg kint is töltötték. Ma sokat röpködtek is, nem csak az ágakon ücsörögtek végig. 

Csipikém pedig alighanem abban a felbecsülhetetlen értékű megtiszteltetésben fog részesíteni hamarosan, hogy iderepül hozzám. 

Itt ülök egy méterre (vagy még annyira se) a kalitkától, és az én kis boszorkányom ma háromszor is nekilódult, hogy meglátogasson. Ám egyelőre velem is úgy van, mint a kalitkával volt vagy két héten keresztül : elindul felém, de amikor már szinte megérint a szárnyacskájával, hirtelen meggondolja magát, és visszarepül oda, ahonnan elrugaszkodott. 

Viszont a szándéka egyértelmű : szerintem napok kérdése csupán, hogy összeszedje a bátorságát a megvalósításhoz.

Akkor aztán majd úgy fenn hordom az orromat a FANNNNTASSSZTIKUS megtiszteltetéstől, hogy szóba se állok akárki emberfiával !!!

(2007)