Szegény Blogocska !
És szegény madárkák ! 

Ahhoz képest, hogy mennyire vártam a pénteket, és mennyire siettem munka után haza – végül minden másképp alakult, mint ahogy elterveztem, és persze tragikusan elcsúsztam az idővel, ami nálam amúgy sem ritkaság. 

Váratlanul felbukkant a gyerekkori barátnőm, akiről hírt se hallottam vagy tizenöt éve, és ebből az lett, hogy a péntek estét átbeszélgettük, a szombatot meg átleveleztük szinte teljes egészében. (Bár a levélírás inkább csak rám igaz, hisz rendes ember nem ér rá egész nap a gép előtt ücsörögni.) 

Mikor meg éppen nem levelet írtam, össze-vissza fényképeztem a madárkáimat : az is jó móka, mert a képek szerkesztgetésével el lehet játszadozni órákig.

Vagyis én igenis gondoltam Blogocskára : a képek pont azért készültek, hogy majd legyen mit beletennem. Csak éppen odáig nem jutottam el se tegnap, se tegnapelőtt, hogy le is írjam mindazt, ami napközben történt. Most meg már annyi mindent kéne írnom, hogy azt se tudom, hol kezdjem – és a mesék fele nyilván el fog veszni az örökkévalóság számára.

A mai napot biztos nem a kedvenceik között fogják emlegetni szegény kis tollaskáim : odáig süllyedtem, hogy reggel (helyett) negyed tizenegykor kegyeskedtem fölébredni.

Arany piciny árváim ültek illedelmesen, hang nélkül az éjszakai hintáikon, és kissé ijedten, mindenbe beletörődve bámultak a világba, hogy úgy látszik, ez egy olyan nap, ami nem fog megkezdődni soha.

Azt se tudtam, hogy kérjem tőlük a bocsánatot… 

Viszont még meg se emészthették kellőképpen ezt a durva szabálysértésemet, máris újabb fekete pontokat szereztem náluk : amint kirepültek reggeli után a lakosztályukból, nekiálltam kalitkát takarítani – részemről még éhgyomorra. 

Ez most olyan igazi, HATALMAS nagytakarítás volt, ráadásul távolról sem futottam a csúcsformámat – így aztán vagy három órán keresztül nem jöhettek vissza a kalitkájukba szegénykék.

Máskor maguktól is simán eltöltenek ennyi időt a szekrény tetején, az ágakon – de ma nagyon zokon vették, hogy MUSZÁJ ott várakozniuk, akár akarnak, akár nem. 

Csupika a vége felé vissza is jött veszekedni velem : halált (és engem) megvető bátorsággal odarepült mellém, a kalitka nyitott ajtajára, és ott kiabált egy arasznyira tőlem, hogy mégis mit képzelek, meddig fognak ők még az ágakon éhezni. 

Valószínűleg maga is megijedt aztán a saját bátorságától, mert ez után a jelenet után már hamar kész lettem, de akkor még egy jó ideig nem mertek hazarepülni. Igaz, hogy általában is szívesebben csinálják mindig azt, amit éppen nem lehet vagy nem szabad… 

Mindenesetre mély nyomokat hagyhatott a lelkükben ez a hosszúra nyúlt takarítási hadművelet, mert most lassan már egy órája nyitva van megint a kalitka ajtaja, de az én pipikéim bizony nem óhajtanak kirepülni rajta. Bizonyára félnek, hogy majd nem engedem vissza őket… 

A kalitkatakarítás után egyébként még hosszas porszívózás is következett : ezt már biztonságos helyről, a rácsokon belülről szemlélték végig, de így is eléggé zokon vették. Szidtak szünet nélkül, hogy most már aztán tényleg ideje volna némi nyugalmat is biztosítanom a számukra. 

És akkor most lássuk, hogy mi az, ami szerda óta kimaradt !

Csütörtökön egyszerre két Nagy Fölfedezést is tettek a madárkáim : egyrészt megtalálták végre a Jézuska egyik ajándékát, egy baromi drágán vásárolt kis gyöngyös csengőt, másrészt Csipikém rákapott végre az egyik csőrkoptatóra. 

Mind a két felfedezés valószínűleg a szerda esti rendkívüli kalitkatakarítás eredménye : akkor tettem át más helyre a csöngős játékot és – ha jól emlékszem – a csőrkoptatót is.

Eddig mind a kettő a kalitka bal oldalán (a fal felől) volt fölszerelve, oda pedig – ki tudja, miért ? – egyszerűen nem hajlandók ellátogatni a madárkáim. Vagy legalábbis az elülső felébe nem – mert azért a homokos edényt és a tükrös szívecskét nagyon is látogatják, pedig azok is a bal oldalon vannak, csak hátrébb. 

A Jézuska ajándékából persze nagy veszekedés lett : karácsony óta rá se néztek, most meg egyszerre kellett volna mind a kettőnek.

Azt talán mondanom sem kell, hogy Csupika találta meg, de fél percig sem örülhetett neki, mert Csipikém is azon nyomban csakis ezzel szeretett volna játszani. Arról meg ugyebár szó sem lehet, hogy két kismadár megférjen békében egymás mellett… 

Csipi amúgy is nagyon hisztis volt megint az utóbbi napokban : már rég megfigyeltem, hogy esős időben vagy eső előtt mindig megbolondul szegény, és még a szokásosnál is összeférhetetlenebbé válik. De azért a puszijaimat változatlanul megkapom tőle, valahányszor kérem – csak szegény Csupika szenvedi meg mindig a rossz hangulatát. 

A csőrkoptatót – hála Istennek ! – ma már ki is kellett vennem a kalitkából, mert Csipikém lerágicsálta egészen a rögzítő drótig, és így már balesetveszélyesnek ítéltem.

Ez a csőrkoptató is előbb volt bent a kalitkában, mint maguk a madárkák, de egészen az utóbbi napokig rá se nézett egyikük sem. Mehetek a FRESSNAPF-ba másikat venni (de mikor ???), mert van ugyan több is a kalitkában, de azok más fajták, és nem örvendenek túl nagy népszerűségnek. Ezt az egyet meg végre hajlandók használni a picinyeim. 

Csipi Madár tegnapi és mai napja megint a dobálózás jegyében telt.

Ezúttal nem a létrácskák, hanem a virágos etetők vödrei szúrták a szemét : azoktól akarta haladéktalanul megszabadítani a kalitkát. Főleg a félkarú virág sárga vödröcskéje van neki útban : az nem lehet meg öt percnél tovább a helyén, ha Csipikém jelen van a kalitkában. 

Tegnap azt találtam ki (pechemre), hogy abba a kis sárga vödörbe is teszek almát : hadd legyen eggyel több edénykében, mert így Csupikának is több esélye van almához jutni.

Csipi persze szinte azonnal fölfedezte ezt a szokatlan rendetlenséget.

Még hogy a kis vödörben alma !!!

Hát hiszen az nem oda való ! 

Abba is hagyta rögtön a nassolást a saját edénykéjében, és ment intézkedni : fogta a vödröcskét, és nagy ívben lerepítette a kalitka aljába. Én meg persze raktam azonnal vissza, mert az alma nagyobbik része (ekkor még) benne maradt.

Csipi Madár nagyon rossz néven vette a makacsságomat. Nem szereti a kis drágám, ha hiába fárad valamivel… 

Olyan gyorsan fönt termett megint a vödröcske mellett, hogy a fényképezőgépet sem tudtam élesre állítani annyi idő alatt. Mire el lehetett csattintani a képet, a vödröcske már megint lent volt a csomagolópapíron, ezúttal már üresen. Az alma ott állt szép kis kupacban mellette. 

Csipikét megszidtam (de persze röhögve, így nem rémült nagyon meg tőle), a vödröt meg visszatettem a helyére. Csipike roppant meg volt sértve, hogy ilyen fafejű vagyok.

Hát hiába mondja ő, hogy az a vödör oda nem kell ?!

Igen megmérgelődött szegénykém az értetlenségemen.

Fogta a vödröt, és akkorát hajított rajta, hogy a homokos edényben landolt szegény jószág.

Ezt viszont maga Csipike sem akarta elhinni : röppent mindjárt a harmadik hintára, és onnan csodálta nagy büszkén a művét. 

Én ezen a ponton feladtam : úgy találtam, hogy a kis vödör pont jó helyen van a homokban, és ott is hagytam éjszakára. Csipi emiatt búsongott egy darabig, mert ha én tovább nem ellenkezem vele, akkor neki nincs mivel játszania.

Hogy mégis kapjak valami büntetést, amiért elrontottam a játékát, arany madaram visszavonult a saját edénykéjéhez, és abból kezdte az almát módszeresen kifelé dobálni. Szereti ugyan az almát, de azt meg még jobban, ha én felháborodottan kárálok az észbontó ötletei láttán. 

A homoknál jobb helyre már csak ma került a szerencsétlen vödör. Csipikéből alighanem kosarast nevelek, mert fantasztikus tehetsége van a gólok dobásához. 

A délelőtti takarításnál a vödröcskébe megint homokot tettem (régebben is az volt benne egy darabig), mert úgy képzeltem, hogy azt aztán biztos nem lesz képes elmozdítani a helyéről az én vödörgyilkos madaram. 

Hát nem a fenét !!! 

Alig mentek vissza a kalitkába, Csippentyűnek első dolga volt meglátogatni a vödröcskét. Kétségtelenül dolgozott rajta egy darabig, de nem nyugodott addig, míg meg nem oldotta a feladatot.

Homokkal vagy homok nélkül : Csipikének mindegy. Lényeg az, hogy a vödröcskének repülnie kell ! 

Repült is : ezúttal az almás edénykébe. 

Na – ez a megoldás viszont már Csipikének se tetszett, mivel éppen kedve lett volna almát enni, viszont a vödörtől nem fért hozzá. Szánta-bánta a túlságosan jól sikerült dobást, de a fenekénél fogva nem tudta megragadni a vödröt.

Csupikával vállvetve próbálkoztak, de nem sikerült az almát szabaddá tenniük. Csak néztek egymásra tanácstalanul, hogy akkor most mi legyen tovább. 

Mikor már nagyon sírtak, megkegyelmeztem nekik, és a vödröt visszatettem a helyére. Csipike hálából AZONNAL otthagyta az almát, és a vödröt ledobta a kalitka fenekére. Azóta is ott van : mára már nem szeretnék több vödrös viccet.

(2007)