Na szép jó reggelt !
Az éjjel nem jutottam hozzá, hogy írjak : fél egyre lettem kész a szerencsétlen bloggal, és akkor már nem akartam zörögni itt a madárkáknak.
(A zörgést abbahagytam már negyed tizenkettőkor, mert utána csak szerkesztettem a szöveget és feltöltöttem a képeket, amihez nem kell verni a billentyűket.)
Mindeközben tudtam, hogy nem vagyok normális : mára maradt a mosogatás (azon már túl vagyok), meg a zuhanyozás és hajmosás (azon még nem), de hiába tört a frász, hogy borul minden menetrendem, egyszerűen rám jött az őrület, hogy nekem most ezt be kell fejeznem, mert szegény Blogocska teljesen el van hanyagolva.
Közben ihletem valójában nem volt (illetve lett volna, csak idegesített, hogy egészen mást kéne csinálnom firkálás helyett), úgyhogy tök fölöslegesen áldoztam fel a fél éjszakámat, mert nem is lett jó a szöveg.
Amúgy meg nagyjából mindegy is, hogy milyen : megint eléggé visszaesett a látogatók száma az utóbbi napokban, így tényleg nem tudom, kinek és mi a francnak írom ezt a szerencsétlen blogot. Csak arra jó, hogy szaporítsa az el nem végzett feladataim számát, és eggyel több dolog legyen, ami idegesít.
Azt hiszem, mégiscsak abbahagyom… Egyszerűen nem fér bele az életembe – bármennyire is röhejes ez felőled nézve.
Egy bejegyzés megírása, megszerkesztése, képekkel való feltöltése legalább háromórás munka – de inkább több.
Hát hol van nekem erre naponta vagy másnaponta három órám ?!
És akkor ebbe a három órába még nincs is beleszámolva a fényképezés… Az is baromi sokáig tart, mert nem elég csak elcsattintani a gépet : a képeket utána szerkeszteni kell, aztán egyenként átméretezni, hogy ne foglaljanak olyan sok helyet , a bloghoz kiválogatni a megfelelőket, és azokat újra, külön lekicsinyíteni a megfelelő méretre, mert a FREEBLOG nem foglalkozik átméretezéssel. (A naptárkészítő program például igen.) Ez is rengeteg idő.
Vagyis Blogocskának alighanem mégiscsak meg kell halnia.
Azt a tengersok időt, amit rápocsékolok, inkább a madárkák szórakoztatására és nevelgetésére kellene fordítanom. Kész röhej, hogy az esetek többségében azért vannak elhanyagolva szegénykéim, mert én írkálok. RÓLUK mesélek, ahelyett, hogy VELÜK foglalkoznék.
Idáig jutottam – aztán egyéb sürgős dolgaim támadtak. Most viszont már rohanok reggelizni, aztán meg a kádba.
Csak láttad volna az előbb Csupika elkeseredett, csalódott kis képét !
Bele is szakadt volna a szíved !!!
Kijöttem a kádból, és Őurasága, amint meglátott, máris leröppent a kalitkából kivezető botra, ami kilóg az ajtó túlsó felére, és onnan nézett rám esdekelve, hogy nyissam már ki az ajtót. Én meg válaszul leoltottam a kislámpájukat, hogy tudják, mire számíthatnak.
Azt a csalódást !!!
Majd’ belepusztultam, hogy nem tehetem meg, amit kér szegénykém. Pedig olyan szépen, udvariasan kérte !
És akkor mi lesz még holnap, amikor majd elmegyek már hajnalban…!
Rágondolni is rossz !
Szegény pici tündéreim !!!
Csipi már kezdi a raplit : nyilván megértette, hogy mindjárt jön a sötétség és az estig tartó raboskodás – és ezt most jól leveri Csupikán.
Na rohanok, mert még ezt-azt vásárolnom is kell Csillaghegyen, mielőtt bemennék a suliba.
(…) Míg mindezt leírtam, Csipi Madár azzal foglalkozott, hogy időt és fáradságot nem kímélve szórta kifelé a pici kék vödröcskéből a homokot, mivel felmérte a hatalmas eszével, hogy homokostul nem bírja fölemelni.
Hát nem zseniális ?!
Időnként kipróbálta, hogy elbírja-e már, vagy tovább kell szórnia – és amikor a vödröcske úgy félig volt homokkal : hopp ! már repült is !
Utána Csipike egy darabig leste a hatást : félrehajtott fejjel, kicsit ijedten, kicsit kihívóan nézett rám, hogy mit szólok mindehhez.
Csak merjek szólni egy rossz szót !
De látszott a képén, hogy azért - biztos, ami biztos - a menekülésre is készen áll.
Én persze csak nevettem, ő pedig - hálából, hogy nem kapott ki -azonnal jött puszit adni…
Hála Istennek : nagyon élnek a kis drágáim !
Szuper képeket lehetne csinálni róluk – de nem akarom őket nagyon gyötörni a vakuval. Viszont a kék vödröcske repülése előtti pillanatot talán sikerült elkapnom, ha igaz…
A kiszórt homok mennyiségét kicsit keveselltem ahhoz képest, amennyit szóródni hallottam, de valahogy nem akadtam meg ezen.
Később láttam aztán, amikor kivettem az etetőket almacsere céljából, hogy Csipi Kisasszony ezúttal nem a csomagolópapírt, hanem a tegnap esti almát terítette be az általa fölöslegesnek ítélt homokkal.
Este végre eszembe jutott, hogy önkioldó is van a világon…Csináltam magunkról néhány CSALÁDI képet.
Hát nem aranyosak vagyunk ???
A képek nagyjából a valós helyzetet tükrözik : körülbelül ilyen nálunk a felállás, mert édes picinyeim bizony lassacskán a fejemre nőnek.
A képecskéknek nagyon örülök - de igazán boldog majd akkor leszek, ha eljutunk egyszer odáig, hogy a madárkák szó szerint a fejemen (vagy egyéb alkatrészemen) csücsüljenek. J J J
(2007)
Kommentek