Nincs türelmem írni : idegesít, hogy még ma is jönnek a szerelők, bizonytalan időben, de ez lehet akár hamarosan is. Azt mondta a főkoma, hogy ő szombaton biztos nem kezd dolgozni déli tizenkét óra előtt.
Az álláspontját igen helyénvalónak találtam, de azért hétre kértem ébresztőt Mobilkától, hogy legyen időm nyugodtan tötyögni a reggeli szertartásaimmal. Mobilka sivákolt is rendesen, amikor eljött az ideje, és én fel is ébredtem a hangjára azonnal – de csak annyi időre, míg befogtam a száját szegénynek.
Később még nyolckor is észhez tértem pár pillanatra : hallottam, hogy a galambocskák ordítva követelik a hamit az erkélyen, és a pincurkáim is kezdenek már nyüszögni.
Ekkor már TÉNYLEG föl akartam kelni – de mire legközelebb megnéztem az órát, sajnálatosan fél kilenc volt…
Szegény kis drágáim !
Hallották, hogy mocorgok (látni nem látnak engem az éjszakai takaróiktól), és abban a pillanatban elkezdték elég nagy hangon sorolni a sirámaikat, hogy velük itt nem törődik senki, pedig már régen világos van.
Ilyen még sose fordult elő, mióta nálam vannak : szegény árváim lent ültek a kedvenc botjukon, és a rácsra tapasztott fejecskével sírdogáltak, hogy történjen már valami.
Talán azt hitték, hogy elmentem dolgozni, róluk pedig megfeledkeztem. Irtó édesek voltak a riadt és tanácstalan kis képükkel.
Nem győztem kérni a bocsánatot, és első dolgom volt kitámolyogni eleségért a konyhába – bár persze a tálkák mindig tele vannak, így éhesek nemigen lehettek, de a friss magocskákat általában szívesebben eszik, mint a régit. Ám azért sejtettem, hogy nem az éhségtől vannak így elkeseredve.
Hát nem is attól voltak…
Nem a hami kellett nekik, hanem a szabadság.
Szinte még ki se nyitottam az ajtójukat, máris fönt csiviteltek a szekrény tetején, az ágakon – egy jó ideig még ugyanolyan felháborodottan, mint a kalitkában. Nem bírtak napirendre térni a rendhagyó viselkedésem felett, hogy ilyen sokáig merészeltem aludni.
Az ágacskák ilyen mértékű népszerűségének csak igen mérsékelten örülök : egyrészt ma megint nagyon fúj a szél, és ott fönt szerintem pont rájuk húz a hideg, hiába csukok be minden ajtót és ablakot ; másrészt nagy trauma lesz a számukra minden hétköznap, amikor nem jöhetnek ki a kalitkából délelőtt, csak este.
Erre most mondhatod, hogy akkor okosabb lenne hétvégeken is tartani magunkat a hétköznapi rendhez – de én meg úgy vagyok vele, hogy legalább akkor hadd legyen meg az örömük, amikor megvan rá a lehetőség.
Úgyis annyit raboskodnak szegénykéim hétfőtől péntekig !
Bár ők még nem is szólhatnak egy szót sem…
EBBEN a kalitkában azért nem olyan nagy tragédia a rabság – legalábbis remélem.
Megint nagyon megfogott egy kép a Háziállat Magazin FOTÓJÁTÉK-ában, de ez most nem azért, mert gyönyörű, hanem pont azért, mert szörnyű – bár a jó szándékot nehéz lenne tőle elvitatni.
Nézd majd meg feltétlenül : két példányban is elküldte a készítője, bár a címe más a két képnek, de szerintem ugyanaz.
„Erzsike néni két kis kedvence” – vagy valami ilyesmi mind a két cím.
Teljesen érdektelen képecske (egy kalitka messziről, két kis madárral), de azért kinagyítottam magamnak, hogy jobban lássam.
Azt hittem, elsírom magam…
Szerencsétlen pici kedvencek !
Nincs a világon még két ilyen bánatos madárka !!!
Az egyik egy hullámos, a másik valami nemesebb, de szintén kisméretű fajta : ülnek elveszetten a botjaikon egy viszonylag méretes, ám szinte teljesen üres kalitkában.
A szívem szakad meg értük !
Egyetlen etetőn és egyetlen itatón kívül SEMMI nincs a kalitkában, csak a bánatos madarak.
Se egy csöngő, se egy hinta, se egy létra – semmi a világon !
Ráadásul az etető meg az itató is a lehető legrosszabb fazon, amihez egyszerre csak egy madárka fér oda, de az az egy se tud válogatni a magocskák között, mert azt kell elfogadnia, amit a hülye kis csőrös etető éppen az orra elé ad.
Pedig az enyémek hogy szeretnek turkálni és tobzódni a magocskák között !
És a játékaikat is mennyire szeretik !
Mondhatod, hogy a mi kalitkánk meg túlzsúfolt – de még ha úgy van, az akkor is a jobbik eset, mert a picinyeim igenis minden játékukkal játszanak és mindegyikhez ragaszkodnak.
Pár napig ugyan mindig gyanakodva szemlélik az új szerzeményeket, néha hozzá se nyúlnak hetekig az ismeretlen játékhoz – de előbb-utóbb mindent használatba vesznek, és attól fogva már rendszeresen játszanak vele.
El se tudom képzelni, mihez kezdenének egy kopasz kalitkában…
Szerintem belepusztulnának az unalomba, és két héten belül depresszióba esnének – mint ahogy nyilván depressziós az a két szerencsétlen madárka is ott a képen.
Annyira sajnálom őket !!!
Legszívesebben megint megkérném a szerkesztőket, hogy juttassák el a levelemet a kép készítőjének, és felajánlanám, hogy adok én szívesen játékokat a madárkáknak, mert nekem van bőven, még fölöslegben is.
De talán nekik is lenne, ha egyáltalán eszébe jutna a gazdinak, hogy szükségük volna rá. Lehet, hogy fogalma sincs róla…
Biztos valami öreg nénike, aki azt hiszi, hogy az ételen-italon kívül semmi más nem kell a madárkáknak, maximum szeretet – azt meg nyilván meg is kapják. De ettől még simán bele fognak betegedni az unalomba…
Pedig milyen gyönyörű kis madárkák !
Milyen kár értük !!!
Ezt most már átküldöm, bár még nem is írtam semmit – de az a semmi vagy négy órán keresztül született. Közben mindig kellett mást is csinálnom – bár a szerelők még mindig nem jöttek.
Madárkáim változatlanul a szekrény tetején dekkolnak, én meg egyre jobban aggódom, hogy baromira meg fognak fázni, mert iszonyúan fúj a szél, és csukott ablakok mellett is huzat van, hiába tömtem el különféle kígyókkal minden ajtó és ablak alját.
Fölraktam egy csomó kis létrát KÍVÜLRŐL a kalitka oldalára, hogy jobban tudjanak mászkálni a kalitka falán, mert azt nagyon szeretik – hát nincs kizárva, hogy azért nem jönnek haza szegénykéim, mert megzavarta őket az új dizájn.
A kalitka tetejére is fölszereltem két kis létrát antennának : szerintem remekül lehetne mászókázni rajtuk, de lehet, hogy a dögöcskék félnek tőlük.
(2007)
Kommentek