Na most nézd meg ezt az őrült nőszemélyt !!!

Hát nem vakond volt előző életében ???!!!

Mászott még ennél lejjebb is a váza fenekére, csak nem sikerült elkapnom a megfelelő pillanatot.

Utána meg persze már juszt se ment vissza, hanem egy másodperc alatt fönt termett az ágak legtetején, és onnan röhögött rám undokul, hogy tessék, itt fényképezhetsz !

Ugyanis pontosan tudja rusnya boszorkánya, hogy a váza fenekén szeretném megörökíteni… 

Látványnak se semmi a kis drágám a váza hasában – de hallanád csak a hangját !
Nem is tudom mihez hasonlítani…
Mondjuk, mint egy ordító kísértet a kripta mélyén. 

Mindegy – most nem merülök bele a mesékbe, mert holnap hajnalban kelek, ezért pillanatokon belül le kell feküdnöm.

Pedig nagyon ideje volna már a mesélésnek, mivel szegény Blogocska megint teljesen el van hanyagolva. Márciusban még szinte nem is írtam bele semmit. 

De azért legalább egy pár szót muszáj… 

Édes picinyeim jól teletömték megint a bögyöcskéjüket estére. Előbb alma, aztán ilyen magocska, olyan magocska : azt se tudták, melyik etetőhöz fussanak, amikor megkezdtem az adagolást. 

Illetve dehogynem tudták ! 

Nem is az etetőkhöz igyekeztek olyan nagyon, mert valójában nem az evés a lényeg, hanem a cerkli : tök mindegy, milyen hami van éppen soron – az a jó falat, ami benne van az adagoló kanálban !

Mind a kettő kizárólag onnan óhajt csipegetni. Persze egymás mellett nem férnek meg, úgyhogy hatalmas harcok dúlnak a kezemért és a kanálért. 

Ma éppen az volt a felállás, hogy a kanalat Csipi fogta a másik végén, később még rá is állt mind a két lábacskájával, hogy biztosan el ne vehessem tőle - Csupi meg a csuklómon toporzékolt és ordított, hogy ő is enni akar, és azonnal zavarjam el Csipit.  

Oda is kapott szegény Csipi fejére párszor, aztán pillanat alatt harctérré nevezték ki a kezemet : egymásnak estek a két végéről, mert olyan nincs, hogy képesek legyenek békésen együtt eszegetni, vagy egyáltalán megférni a tenyeremen. 

Hogy a vad kenyérharc közben ugyanez az eleség három tálkában is a rendelkezésükre áll, meg még több másfajta is a többiben, azt pontosan tudják, de a legkevésbé sem érdekli őket.

Nem a vacsora kell (hisz éhesnek sohasem éhesek, legföljebb reggel), hanem a kezem, amit mind a kettő kizárólag magának akar. 

Most már viszont tényleg abbahagyom, mert sürgősen le kell fektetnem a kis drágáimat – és most kivételesen saját magamat is, mert holnap ronda, hosszú nap lesz.

(2007)